Pusztító csend – Az év legfontosabb regényének nyomába eredtünk
Sokan már most az év legfontosabb könyveként tekintenek Borbély Szilárd regényére, a Nincstelenekre. Életrajzi alapú, döbbenetes erejű, beavató jellegű írás a Szabolcs-Szatmár megyei Túrricséről, a lelket tépő szegénységről és a múlt század második felének paraszti társadalmáról. A szegénység természetességéről és a magyar parasztság természetéről beszélgettünk az íróval.
– Elképesztő szegénységről ír a Nincstelenekben…
– …nem, nem, egyáltalán nem elképesztő. Alapvetően rossz hozzáállás ahhoz a világhoz a kérdés feltevése. Amiről én beszélek, az teljesen hétköznapi, rendjén lévő szegénység volt belülről nézve. Ott nem álmodsz más életről. Vagyis álmodsz, de csak úgy, mint egy űrutazásról, hogy jó lenne, de sose lesz. Akkor még tévé sem volt, amiben mást láthattunk volna.
– Vagyis a ’60-as, ’70-es évek fordulóján, Magyarországon a falusi gyerek egyszerűen csak belenőtt a szegénységbe?
– Amiről én írtam, a mienk, tisztes szegénység volt, és nem a legmélyebb. A cigányok a faluban nálunk még sokkal szegényebbek és megalázottabbak voltak – akkor a cigányok még nem felejtették el a veréseket, amelyeket a csendőröktől kaptak. Mi hozzájuk képest úri módon éltünk: volt egy hétköznapi és egy ünneplő viseletünk, amit rendruhának hívtunk. És volt cipőnk is. Igaz, sokszor kicsi, mások által kitaposott, lyukas, ami beázott. De volt. Én akkor nem éreztem megalázónak mindezt. Aki szegénységben él, tágabban értve, nincstelenségben, annak az a természetes. A cukros-zsíros kenyér például nagyon finom volt, mert éhes voltam. Nem tudtam, hogy azért hullott ki a hajam, estek le a körmeim, volt furcsa a bőröm, vérzett az ínyem rendszeresen, szédültem és láttam állandóan karikákat a vérszegénységtől, mert szinte mindig csak ezt esszük. Akkor úgy éreztem, semmi sem hiányzik. Nem nagyon voltak vágyaim. Nem szabadott, hogy legyenek. Leginkább a szüleim közötti békesség hiányzott, úgy rémlik.
– Ki lehet nőni, túl lehet élni az ilyen gyerekkori traumát?
– Minden gyerekkor traumatizál, már a megszületés maga is trauma. A fokozatok és az egyéni reakciók változnak csak. Feldmár András meghatározása szerint az elnyomás és a kifejezés hiánya vezet el a depresszióhoz. A környezet és az egyén közötti hasadás depresszióban jelentkezik, amelyből úgy lehet kijönni, ha más szinten újraépíti az ember a saját személyiségét és más viszonyt talál a kívül levő világ elviseléséhez. Ezt nekem többször meg kellett ismételnem. Kegyetlenül nehéz dolog, de mégis ez a konfliktusos viszony egyik leghatékonyabb kezelése. Én gyerekkori depresszióval válaszoltam, és azt hiszem, bár ez paradoxon, ez segített rajtam. Akkor ezt persze senki nem vette észre, örültek, hogy csendben van a gyerek. Az elnyomásnak és a kifejezésnek köszönhetem, hogy megtanultam kezelni és túlélni az egészet. Vagyis a depressziónak. De ezek nem lezárható folyamatok.
– A parasztokat kegyetlen ösztönlényekként mutatja be a könyv …
– A paraszti életforma természetes része a gyilkolás. Az állatokat megölni tartottuk. Azt csak a romantikus irodalom terjesztette, hogy a szegénység csupa szeretet. A szűkösség, a túlélés mindenek feletti parancsa, az erősebbek könyörtelen kiválasztódása, a szerzés mohósága, a jövendő nemzedékek iránti önfeladás és önalárendelés parancsa nagy érzelmi veszteségekkel jár. Gőgből, makacsságból meg tudtak halni ezek az emberek. Saját pusztulásukat is érzéketlenül fogadták, ha a becsület vagy a bosszú úgy kívánta. A modern személyiség hiánya és az érzelmi szegénység valahol szorosan összefügg.
– A regény középpontjában egy ruszin és román-zsidó származású, betelepült kulák család áll, velük szemben áll a falu saját törvényeivel, normáival, szokásaival. Mi ennek a kirekesztésnek az oka?
– A kirekesztés természetes viselkedés, ez szervezi az emberi társaságokat is. A falu önmagában nem valami rossz. A nyugat-európai falut hozzáigazították a modernitáshoz, megnyitották már régen. Nálunk a falu zárt rendszerként tovább élt. Nem vagyok szakember, de csekély tudásom alapján azt gondolom, hogy a kelet-európai paraszti világ deformálódott, mert sajnálatosan túlélte magát, saját lehetőségeit. A kelet-európai falu valamikor archaikus, gondoskodó, védő és fenntartó közösség volt. Kevés munka, szerves kultúra, faluközösségi tulajdon, biztonság. A felemás modernizáció nálunk azonban individualizálta és versengő, túlnépesedett közösséggé tette, és ez pusztító folyamatokat indított el benne. A kelet-európai mentalitás a beteg falu pusztításának nyomait viseli társadalmi méretekben ma is. Kelet-Európában aztán a 20. század elején politikai okokból idealizálták és mitizálták a falut. De ez ideológia volt, és egy politikai ellenkultúra terjesztette ezt a hamis képet, és ezzel épp a modernizációt akadályozta.
– Ön mégiscsak ki tudott ebből törni.
– Az egyéni kiutak rendszerhibák, ilyen az én esetem is. Kakukkfiókának születtem, és amikor ezt észrevették, kidobtak a fészekből. A megoldásnak társadalmi méretűnek kellene lenni.
– És lát társadalmi méretű megoldást? Változott a falu ahhoz képest, amit a regényében megírt?
– A mai falu már sokban más, mint a negyven-ötven évvel ezelőtti volt. Az ott élők reménytelensége azonban változatlan, a róluk való lemondás politikai gőgje azonban még nyíltabb és orcátlanabb lett, mint volt a szocializmus idején. A gyerekszegénység növekedésére érzékeny vagyok, a kriminális hírek mögött ismerem az apáknak végül önmaguk ellen irányuló agresszióját, az anyák szenvedését, a gyerekek szorongását. És közben az elmúlt húsz évben folyamatosan látom a migrációs utak lezárulását, az esélyek csökkenését. Az elszegényedő társadalmat riasztja a szegénység látványa, a félelem pedig agressziót szül. A remény a tanulás lehetőségével együtt vész el. Ha a tanárok megalázottak, nem örülnek a tehetséges és problémás gyerekeknek. Én is problémás voltam, a létemmel okoztam zavart. De akkor még voltak kiskapuk. Ezeket szép lassan bezárták. Ha lezárják a menekülési utakat, beteg, agresszív társadalom jön létre, amely fokozza betegségtudatot. Vagyis növekszik a reménytelenség. A némaság egy ideig kellemes lehet azoknak, akik nem szeretik a zavaró kérdéseket. Akik nem szeretik a versengést és a dolgok kényelmetlen vitatását. De a csend a legveszélyesebb.
Borbély Szilárd: Nincstelenek
Letaglózó, gyomorszorító, megrendítő, az év, sőt az évtized legkiválóbb, legfontosabb, legjelentősebb magyar költői regénye – a szegénységet, a kirekesztettséget, a kiszolgáltatottságot a ’60-as, ’70-es évek Magyarországán, közelebbről egy szatmári falucskában egy család sorsán keresztül bemutató regényt ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel méltatta az érezhetően saját könnyeivel is megküzdő kritikushad. A szociográfia irodalmi műfaját is játékba hozó mű egy hatéves kisfiú szemszögéből meséli el a mindennapi éhezés, megbélyegzés, elutasítás, szeretetnélküliség primitívnek, animálisnak, egyben nagyon valóságosnak ható világát. A szerző, Borbély Szilárd ugyan korlátozott fikcióként utal írására, a Nincstelenek című regényt az irodalmi véleményformálók is önéletrajziként olvasták, történetét pedig valósághűnek. A regény nem előzmény nélküli a magyar irodalomban, hiszen a szociográfia, ha az utóbbi évtizedekben nem is volt oszlopa az irodalmi kánonoknak, hangsúlyos előképekkel rendelkezik (Illyés Gyula: Puszták népe; Szabó Zoltán: A tardi helyzet; Hajnóczy Péter: Az elkülönítő; Csalog Zsolt: Kilenc cigány). A retrospektív elbeszélésmód pedig olyan nagyságokkal teszi egy polcra a Nincstelenek névtelen kisfiú narrátorát, mint a Sorstalanság Köves Gyurija, vagy Nádas Péter Simon Pétere az Egy családregény végéből. Két hónap telt el az idei Ünnepi Könyvhét óta, mikor a regény megjelent, de a kritikai fogadtatás mutatja: a Nincstelenek világa nagyon is jelen idő.
