Bächer Iván: Hogyan tehette?
Szép kis könyvet kaptam a minap. Zsófi barátnőm nyomta kezembe a Pozsonyi úton, avval, hogy a szerző küldi és pont nekem. És valóban, a dedikáció igazolta ezt a számomra akkor kissé meglepő tényt.
Másnap elolvastam a két éve kijött, szép fotókkal és műmellékletekkel illusztrált karcsú, gusztusos kötetet. Öröm volt olvasni, kézbe venni, lapozni. Öröm lett volna. De inkább furcsa volt.
Furcsa és tanulságos.
Mindenekelőtt megdőlt az a mostanság gyakorta hangoztatott tétel, miszerint a mű és a szerző élete kettő, egymáshoz nincsen közük, az egyik lehet gyalázatos, szégyenletes és ocsmány, attól még lehet a másik értékes, szép, finom.
Hát nem. Legalábbis énnálam nem. Nekem ez a kettéválasztás nem sikerült.
Hiába, hogy a könyv szép, kulturált, emberi és majd egy évszázaddal kalauzol a múltba vissza. Hiába. Én nem tudtam elvonatkoztatni a jelentől, amelyben olvastam éppen, nem tudtam egy pillanatra sem elvonatkoztatni a szerzőtől, aki egy olyan rezsimnek lett buzgó önkéntese, amely sok mindennek titulálható, de szépnek, kulturáltnak vagy emberinek még véletlenül sem.
Olvasom a könyvet, és minduntalan ez a kérdés tolul fel bennem: hogy tehette? Hogy tehette?
Az irodalom-, vagy inkább kultúrtörténeti opus egyébként afféle kettős, sőt hármas párhuzamos életrajz. Ezek a párhuzamosok találkoznak, nem is egyszer, nem is egy helyen, de mindenekelőtt Kolozsváron. Ám e találkozások nem személyesek, a három főszereplő, a nagy magyar költő, Dsida Jenő, a vele egy városban élő és alkotó, kalandos sorsú festő, az olasz származék Tasso Marchini és a Kolozsvárhoz szintén ezernyi szállal kötődő író, Hunyady Sándor személyesen nem találkoztak soha, legalábbis eddig erről nem került elő adat. És mégis – sugallja a monográfus – összetartoznak ők, összeköti őket egy csodás táj, egy csodás város és egy varázslatosan gazdag kultúra mindenekelőtt.
A könyv segedelmével belekóstolhatunk a huszadik század első felének Európájába, Belgrádtól, Kolozsváron, Pesten át a dél-tiroli Arco gyógyhelyéig.
Marchini egyébként Belgrádban született, szülei elkallódtak az első világégés zűrzavarában, őt nagyváradi bakák vették pártfogásukba, tanulmányait Nagyváradon és Kolozsvárott abszolválta. Mélyen beleszervült a húszas, harmincas évek Kolozsvárjának pezsgő, európai, humanista és magyar szellemi életébe, napi vendége volt a tragikus sorsú Óváry család legendás szalonjának, otthonosan időzött Nagybányán, sokat utazott, gyönyörködött, élt. Sokat élt, de nem sok évet; elvitte őt a tüdőbaj fiatalon.
A szerző mély, rokoni érzéssel követi életútját hőseinek, egykori földijeinek, akinek élete és művészete ott van a kolozsvári légben, az utcakövekben, a házfalakban ma is. Szőcs Géza otthon volt ebben a világban.
Vajon, amikor a költő-szerző-államtitkár a nyár elején hamuvivőként kódorgott Erdélyben, táskájában annak az erdélyi írónak poraival, aki nácivá lett, és így – politikailag és mindenekelőtt: lélekben – felelős százezernyi magyar és sok ezer kolozsvári ember, köztük megannyi gyermek, öreg, művész, költő haláláért, vajon Szőcs Gézának eszébe ötlött-e Dsida vagy Hunyady Sándor vagy Karácsony Benő alakja?
Vajon Szőcsnek ebben a nagy utcanevezgetős, szoborállítgatós, szobortologatós és szoborrombolós világban, amelybe oly szépen belesimult, eszébe jutott-e, hogy könyve hőseinek, Dsida Jenőnek, Hunyady Sándornak Budapesten nemhogy utca, de még egy utcakő sem viseli nevét?
(Bródy Sándornak is csak azért, mert a kommunista Goda Gábor 1945-ben puccsszerűen nekiadta a Sándor utcát; aminthogy Kosztolányiról, Karinthyról vagy Móriczról is ekkor lett nevezve utca, tér. Mellesleg ma ők sem igen kapnának már utcanevet, de hogy Bródy nem, az bizonyos. Nem mintha olyan fontos lenne ez; a magyar olvasó – röviden: magyar – könyvet olvas, nem utcát.)
És amikor Szőcs végigasszisztálta az elmúlt két évben ezernyi magyar értelmiségi, filozófus, pedagógus, rádiós, tévés, színész, képzőművész, hírlapíró vegzálását, kirúgását, meghurcolását, és amikor odaállt a rezsim mellé, amelyik egy Pataki Attilának vagy kinek ad hatalmas kitüntetéseket, akkor vajon eszébe jutott-e Dsida sorsa, aki nem kapta meg a Baumgarten-díjat sem soha.
Hogy tehette?
A többi nem érdekes. Az ő elvbarátain nem gondolkodom. Ők számomra nincsenek. Ők nem árultak el semmit, mert nekik nem volt semmijük. Kultúrájuk meg kivált soha, semmilyen. De neki volt. Ez az érdekes. Hogy ő hogy tehette?
Lapozgatom ezt a szép, finom, igazi Erdély-illatú, Kolozsvárzenéjű európain magyar könyvet, és egyre csak azt mormolom: hogy tehette? Ezt elárulni? Ezt a csodálatos kultúrát? Hogy tehette? Hogy tehette?