Eleget hallgattátok ezt, most hallgassátok azt - Boros Lajossal beszélgettünk

– Három ember kiül egy asztalhoz és bejelenti, hogy a jövőben egy másik rádióban folytatja. Ismerős a szituáció, ugye?

– Meglehetősen. Én négyszer éltem át a bukást, és azt, ami utána következett. Méghozzá valódi rémülettel.

– Van nem valódi rémület is?

– Balázsék rémülete nem volt valódi. Az egész sztori álságos volt: már akkor készen volt a következő szerződésük, amikor még javában sírtak a hallgatóknak. Hazudtak, ráadásul rosszul. Hazudni is tudni kell valamilyen szinten.

– Hallgatta őket?

– Ritkán. Csak hogy tudjam, miben voltunk szarok.

– Ez most nagyon bumerángosan hangzott.

– Tényleg? Pedig őszinte volt. Mi kitaláltunk egy struktúrát. Nem egyből. Évek alatt alakítottuk olyanná, amilyen végül lett. Erre mit csináltak? Lenyúlták. De nem a lényeget, csak a felszínt. Simán megtehették volna, hogy néhány dolgot átvesznek, másokat meg továbbfejlesztenek, de semmi ilyesmi nem történt.

– Ez most úgy hangzott, mint amikor egy sértett öregember azt vágja a fiatalok fejéhez, hogy mindent tőle tanultak, és még csak nem is hálásak ezért.

– Sértett nem vagyok, és a kor pedig csak állapot. De tény, az nem elég egy rádióműsorhoz, hogy három ember üljön a mikrofon mögé és röhögjön. Kellenek a személyiségek, és a köztük meglévő feszültség. Ez egy háromszereplős, sokfelvonásos, improvizatív színdarab. Mindennap ugyanazok a színészek, ugyanaz a szituáció, mégis mindig más az előadás.

– Most úgy tűnik, akármilyen is az előadás, a hallgatók hálásak. Lehet, hogy a Bumeráng az etalon, de ha nincs, az se baj. A hallgatók nem büntetik a rossz produkciót.

– Mit csinálna a két és fél millió ember? Azt kapcsolják be, ami világít. Vitray Tamás mondta egyszer: hétfőn bemegyek, letolom a gatyám a televízióban. Péntekig a halálomat kívánják, következő hétfőn nem tolom le, akkor azt kérdezik: hol a Vitray segge? Itt is ez van. Volt nekünk annak idején egy állandó SMS-ező csapatunk, akik a legjobb poénokat nyomták reggelenként. Most, miközben a mi vállunkon sírnak, hogy hol vagyunk, miért nem vagyunk, többet szerepelnek Balázsék műsorában, mint bárki. Szép dolog a piac, de a legjobb, ha monopolhelyzetben vagy. Ma egy második nagy költségvetésű rádió csak döglődne a piacon.

– Van egyáltalán olyan, hogy piac?

– Valódi pénz nagyon kevés van a rendszerben.

– Nem kell ahhoz politikai elemzőnek lenni, hogy lássuk, ma a kormány egész pályás letámadásban van, és a kereskedelmi média is inkább politikai, mint kereskedelmi alapon működik. Ez így volt a kilencvenes évek közepén is, amikor a kereskedelmi rádiózás elindult Magyarországon?

– Mi nemigen foglalkoztunk napi politikával, de hülyék nem voltunk. Azt tudtuk, hogy politikai akarat nélkül az egész rendszer nem működhetett volna. Az is politika volt, hogy egyáltalán beindultak a kereskedelmi rádiók. De azt sose éreztük, legalábbis a kezdet kezdetén, hogy kívánatos falat lennénk a politika számára. És az is tény, a britek és az amcsik is pénzt akartak keresni (a „privatizált” Danubiusnak brit, a Sláger Rádiónak amerikai tulajdonosai voltak – a szerk.). Mielőtt minket megvettek volna, hónapokig figyelték a piacot, a szereplőket, és a végére összeállt nekik egy tíz centi vastag könyv, benne mindenféle adattal. Szóval ez inkább a pénzről szólt.

– Azért azokban a kilencvenes években – finoman fogalmazva is – elég pezsgő politikai élet volt idehaza. Ez egyáltalán nem szüremlett be a kereskedelmi rádiózásba?

– Furcsa, de nem. A külföldi tulajdonosaink csak az arculatba, a formába, a zenébe szóltak bele. Mire a Danubiusból a Sláger Rádióba értünk, már voltunk abban a helyzetben, hogy a szerződésünkbe is belevetessük, senki nem szólhat bele a tartalomba.

– Könnyen ment?

– Akkorra már másfél millió stabil hallgatónk volt, többekkel tárgyaltunk, de a legjobb feltételeket a Sláger kínálta. Kellettünk nekik.

– Rendben van, a politikusok megértették, hogy közvetlenül nem szólhatnak bele a legnépszerűbb reggeli rádióműsorba, de akkor már létezett a médiahatóság, és a frekvenciaengedélyek lebegtetésével már akkor is képesek voltak nyomást gyakorolni egy még annyira független rádióra is.

– Ez így igaz. Még a slágeres időszakban volt néhány hónap, amikor a tulajdonosaink nem akarták kifizetni a megemelt sugárzási díjat, mondván: annak idején azért mentek bele a magasabb összegbe, mert az volt az ígéret, hogy csak két országos kereskedelmi rádió lesz. Aztán szépen beszivárgott két másik (a Juventus és a Rádió 1, amely nem volt ugyan országos, de több helyi frekvencia megvásárlásával gyakorlatilag országos elérést szereztek – a szerk.). Szóval az elég bizonytalan időszak volt, és akkor az összes újság, tévé és rádió is foglalkozott velünk, politikusok nyilatkoztak, de főleg sunnyogtak. De adásban ebből semmi sem jött le.

– Szerencsés helyzetben volt a Sláger, mert a köztudottan baloldali kötődésű György Gábor személyében egy erős és politikailag jól beágyazott vezérigazgatója volt, aki politikai meggyőződését azzal ellensúlyozta, hogy az egykori MDF-es erős embert, Kónya Imrét kérte fel jogásznak. Kónya segített a rádiónak az ORTT-s ügyekben.

– György Gábor fantasztikusan jó főnök volt. Hogy milyen politikai manőverekre volt szükség a rádió életben tartásához, arról mi nem sokat tudtunk, mert minket hál’ istennek nem avatott be. De mesélek egy történetet. Bementünk hozzá Bocsival (Bochkor Gábor – a szerk.), aki a tőle megszokott bunkósággal elkezdte nyitogatni a fiókjait. Az egyikből kiborult vagy száz levél. Kérdezi Bochkor, mik ezek a levelek? „Semmi közötök hozzá” – mondta György Gábor. Erre Bocsi persze beleolvasott az egyikbe. Valami egyházi főember feljelentése volt, amiért megszentségtelenítettük a Szent Koronát. És ebben a témában még vagy öt levél oda-vissza, bevonva az ORTT-t, meg tudom is én, még kit. „Erről mi miért nem tudtunk?” – kérdezi Bochkor. „Mert nem a ti dolgotok.” Hát így.

– A Sláger Rádió és benne a Bumeráng megszűnése volt az első olyan eset, amikor a két politikai oldal a médiából kinyerhető hirdetési bevételek miatt csapott össze. Bár ezt senki nem mondta ki akkor, köztudott volt, hogy a Sláger a baloldal, a Danubius pedig a jobboldal „érdekszférája”. Ebből a Bumeráng stábja mennyit érzékelt?

– Mi voltunk a fűtők a gépházban, de az egészből csak annyit érzékeltünk, hogy a hajót hol jobbra, hol balra kormányozták. A műsor ettől nem változott. Újságot persze mi is olvastunk, és a vezetők elmondták, hogy „odafönt” mi zajlik. Tudtunk a koncesszió nélküli frekvenciahosszabbításról (az Országgyűlés erről 2008-ban hozott határozatot – a szerk.) és az alkotmánybírósági döntésről, ami megpecsételte a sorsunkat, és ami miatt később lemondott az ORTT akkori elnöke is.

– Ebben csak arról volt szó, hogy ki kell írni a frekvenciapályázatot, amelyen végül a Sláger tulajdonosai jóval kevesebb pénzt ajánlottak, mint a későbbi győztes.

– Talán mert tudták, nincs annyi pénz a rendszerben, amennyiből azt ki lehetett volna gazdálkodni.

– Az elején azt mondta, hogy a mostani és az akkori helyzet között az a különbség, hogy a Balázsék rémülete nem valódi. A bumerángosoké az volt 2009-ben?

– Mi tényleg nem tudtuk, mi lesz velünk, a stábbal vagy a hallgatóinkkal. Számunkra elképesztő volt az a szolidaritás, amit akkor tapasztaltunk: óriásplakátok, százezres Facebook-csoport. Szó volt arról, hogy szervezzünk tüntetést, de erre azt mondtuk az amerikai tulajdonosoknak, hogy „nézzétek: nektek ott van 38 másik rádiótok, ha ez bedől. Mi meg itt maradunk, ezen a piacon.” Úgyhogy végül egy harmincezres búcsúkoncert lett belőle.

– Meg a Neo FM, ahol simán folytatták a Bumerángot.

– Nyolc hónappal később. Addig mindennap megjelent valami, hogy ide szerződünk vagy oda.

– Volt más, valódi ajánlat is?

– Maradjunk annyiban, hogy akkor az volt az alternatíva, hogy vagy a Neo, vagy semmi. Amikor elindult a Neo, azzal a jelszóval kezdtek, hogy a Bumeráng nélkül is van élet. De rövid idő alatt rájöttek, hogy kell nekik az a plusz másfél millió hallgató.

– Mikor derült ki, hogy behúztak a csőbe, és a Neo életképtelen?

– Azt tudtuk, hogy a Neónak a médiahatóság „baráti alapon” adott folyamatosan fizetési haladékot, de a részleteket nem ismertük. Hogy a Neóból elfogyott a pénz (a Fidesz választási győzelme után elsősorban az állami hirdetések apadtak el – a szerk.), mi is csak onnan tudtuk, hogy elkezdtek akadozni a fizetések. Vége akkor lett, amikor a kollégák közölték, hogy másnap nem jönnek be, mert nem hiteleznek tovább a cégnek.

– Négy rádiót „szántottak be” a szeme láttára, kettőben – ha passzívan is, de – részt vett. Sikerült-e mindebből valamilyen tanulságot levonni?

– A fő tanulság az, hogy a médiatörvény, a hatóság és általában a politika egyvalamit mindig kihagy a mérlegelésből. A hallgatót. Számára teljesen érdektelen, hogy egymillió vagy kétmillió ember megszeret valamit, amihez hozzáigazíthatja a napját, ami része az életének. Vagy a hirdetőt, aki tudja, hogy ha odateszi a pénzét, akkor az pontosan mennyi és milyen embert ér el. A politika egyszerűen benyúl az ablakon és azt mondja: eleget hallgattátok ezt, most hallgassátok azt. Ez vérlázító. Ha valakinek tüntetnie kellene ebben az ügyben, az maga a hallgató. És változás is csak akkor lesz, ha a hallgatók rájönnek, hogy hülyére vannak véve. De a helyzet az, hogy amíg van hová menekülniük, addig odamenekülnek. Ha az csak egyetlen országos rádió, akkor oda. Ez van. De szerintem ez nem feltétlenül rossz. A szemünk előtt változik meg a média. A digitális átállással egyre kevésbé lesznek fontosak az országos adók, és értékelődnek fel a kisebb közösségeknek készülő műsorok. Jön az igazi interaktív rádiózás. Idő kérdése, és mindenki rátalál majd a saját táborára. Igazság szerint én szeretem ezeket a válságokat, mert előre visznek, meggyorsítanak eseményeket.



+1 kérdés
– Beszélgethetünk mindenféle szakmai ügyekről, de a hallgatót (olvasót) úgy is csak a kézzelfogható pletykák érdeklik. Igaz-e, hogy Bochkor és Boros nem is voltak barátok, sőt?
– Mondjuk így: munkabarátok voltunk. Képzeljék el: volt két ember, köztük 15 év korkülönbség. Két különböző világban éltek, és soha a büdös életben nem találkoztak volna, és nem töltöttek volna együtt öt percet sem, ha nincs ez a rádiós történet. Két generáció, két kultúra. Egy fazon, aki olyan sebességgel beszélt, mint egy gyorsvonat, és Magyarországot átmeneti állapotnak tekintette Amerika és Németország között, de volt némi fogalma a kereskedelmi rádiózásról. És egy másik, aki iszonyat lassú volt, tele hülye ötletekkel, amivel a másikat az őrületbe kergette. Bocsinak tűrhetetlen stílusa volt (van), mielőtt összeültettek minket, kéthetente hullottak ki mellőle a csajok. Volt, aki sírva menekült ki a stúdióból. Nemegyszer vesztünk össze, volt, hogy én is vérig sértődtem rajta. Egy dologban hasonlítottunk: iszonyú megbízhatóak voltunk, ha a melóról volt szó.


Boros Lajos
zenész, zenei szerkesztő, rádiós műsorvezető, 69 éves.
Villamosmérnöknek tanult, de dolgozott bádogosként is. 1972-ben gitáros-énekes kategóriában Megnyerte a Ki Mit Tud?-ot, évtizedekig lépett fel klubokban mint polbeaténekes. Később nagyzenekarok előtt, amolyan egyszemélyes előzenekar és hangulatfelelős volt. 1985-ben ült át az asztal másik oldalára: az akkori egyetlen hanglemezgyár, a Hungaroton márkamenedzsere lett. Olyan együtteseket futtatott fel, mint a Z’Zi Labor vagy a Napoleon Boulevard. Rádiós karrierje a Danubius Rádióban kezdődött 1995-ben. Több tévéműsor szerkesztője és műsorvezetője. Írt négy könyvet és társszerzője volt négy musicalnek. Nős, három gyereke van: Dániel, Dávid és Dénes. Utóbbi nemzetközi sakknagymester.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!