A Molière két keréken című francia vígjátékot nem feltétlen a történetéért érdemes megnézni, hanem azért, ahogyan a legendás francia filmsztárok – Fabrice Luchini és Lambert Wilson – garbóban és selyemsálban a Mizantrópot próbálják egy Île de Ré-i ódon vidéki házban, melynek kékre festett falaira kicsapódott az óceáni levegő sója.
Gauthier (Wilson) bár nagy múltú színpadi színész, egy népszerű tévés szappanoperában játszik jóképű agysebészt. Annyira azért nem zsenánt neki Dr. Morange pátosztól túlcsorduló szerepe, hogy ne élvezné a velejáró ismertséget, és boldogan osztja az autogramokat, noha lelkes rajongóiról ironikus módon mindig kiderül, hogy nem is nézik a sorozatot, csak az anyukájuknak vagy a vőlegényüknek kérnének aláírást.
Serge (Luchini) ellenben évek óta visszavonultan él, akár egy remete. Végzetesen kiábrándult az emberekből és a szakmájából, bár a vérében még ott csörgedez a színpad iránti szenvedély. Elég egy felkérés egy jó szerepre, máris birizgálni kezdi az egóját a kihívás. Olyan véresen komolyan veszi a próbákat, hogy kitör belőle a hiszti a megcsörrenő mobiltelefon miatt, de képes jelenetet rendezni azért is, ha partnere nem tökéletesen ejti a szótagokat. „Olyan ez, mintha kérnél egy kiló narancsot, és csak 80 dekát kapnál. Színtiszta lopás!” – kiabálja izgatottan gesztikulálva, hiszen Molière-t nem lehet így megszentségteleníteni. Kettejük közül valójában ő az igazi mizantróp, bár udvariasságból (és persze kicsit rivalizálva is egymással) mindig érmefeldobással döntik el, ki játssza a főszereplő Alceste-et, és ki legyen a másodhegedűs Philante.
Ahogy haladnak a próbákkal, a darab és a valóság egyre inkább összemosódik. Magukra ismernek a szereplőkben, de szerepük is formálja a barátságukat, mely persze hasonlóképpen is alakul, mint Molière hőseinek sorsa – különösen miután felbukkan Francesca (Maya Sansa), az ő való életbeli Célimene-jük, akibe mindketten belehabarodnak.
Bár kimondottan mókás jelenet kevés akad, azon a pár helyzetkomikumon is pompásan lehet derülni, ahogy felváltva pottyannak bele a tengerparti töltés menti csatornába, mert egyikük biciklijén nincs fék, és persze azt is cserélgetni kell, akárcsak a szerepeket. A színészek egyszerre megkapóan önérzetes és komikusan narcisztikus világát ebből a bensőséges nézőpontból szemlélni is élmény, és a két főszereplő számára igazi jutalomjáték, hogy kifigurázhatják saját esendőségüket.
Philippe de Guay filmjének mégis olyan kellemesen könnyed és bohém hangulata van, hogy nem túlzás vígjátéknak nevezni. Ráadásul sugárzik belőle a couleur locale (hely- és korrajz) varázsa, amitől másfél órára úgy érezhetjük, mintha mi is a meszelt falú házai miatt Fehér-szigetnek hívott, káprázatos francia üdülőhely homokdűnékkel és szőlőskertekkel szegélyezett útjain suhannánk.
(Forgalmazza az ADS Service Kft.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!