Az illemhelyek 22-es csapdájában
Neve van. Rengeteg. Tárgyszerű, játékos és eufemisztikus. Idegenből átvett és magyar. Toilette, WC, illemhely, rötyi, budi, ahová a király is gyalog jár… Még sorolhatnánk még egy jó darabig… De talán a leginkább árulkodó – mai állapotainkra is – az a két szó, hogy „félreeső hely” és „mellékhelyiség”. Merthogy: mellékes! Pedig az emberi anyagcsere-szükségletek alapján bizony mennyire nem mellékes körülmény!
Van egy mondás: csodálkozik, mint parasztlyányka az angol WC-n. Nos, e sorok írójának, kislányként bizony a ’60-as évek elején nagy csodálkozására voltak a nyugatnémet autópályák mentén a „mellékhelyiségek”: pénzbedobásra nyíló ajtók, önműködő öblítések, fotocellás, meginduló-megszűnő kézmosási lehetőségek, szárítók. Mára mindez a hazai jelen is. Rozsdamentes acél vagy porcelán WC, piszoár, kézmosó légfúvással. Ám az országos átlag még mindig a „Kelet-Balkán” – annak higiénitása nélkül. Hogy mire is gondolok? Arra, hogy míg, mondjuk, az EU-hoz frissen csatlakozott Bulgária tengerparti kirakatvárosában, Várnában még mindig „tappancsos” WC-k vannak, ahol nem ülünk le, ám azonnali vízöblítés létezik, addig a hazai viszonyaink érdekes szórást mutatnak. A repülőtereken, a szállodákban, jó néhány szórakozóhelyen és közintézményben „normális”, XXI., vagy inkább azért még XX. századi helyre mehet az ember lánya és fia, addig – „úgy átlagban” – minősíthetetlenül mellékesek a mellékhelyiségek. Egy olvasónk telefonált a minap a budapesti Mammut bevásárlóközpont – pedig ez aztán budapesti, II. kerületi „jobb” hely –, viszonyait illetően, ahol száraz lábbal nem lehet átkelni a mosdón. Szóval nem volt túl jó véleménye a tisztaságról… Márton Zoltán higiénikus orvos szerint a vasútállomásokon országszerte sok helyütt mindmáig, merő jó szándékból textiltörülközőt is kitesznek. Ám ezt az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat tiltja. A textil ugyanis a legnagyobb fertőzésveszélyt jelentheti. Ha az ember nem ül le, kevesebb bajt kaphat el... Csakhogy ez a 22-es csapdája: mert a „célbatalálás” aránya sokkal több fertőződési lehetőségre adhat táptalajt a közterületi WC-k nem túl alapos tisztán tartása okán – a leggyakoribb veszélyt a coli baktérium jelenti, amely a széklettel terjed; de akár influenzához is „hozzá lehet jutni” a prüszkölések nyomán. Húgyúti gyulladást okozó baktériumokat, parazitákat, s néhány, kevésbé súlyos nemi jellegű nyavalyát – gombát, trichomonast – is fel lehet szedni a WC-n, ám erre azért „alibiként” nem érdemes hivatkozni… Egyébként minősíthetetlenül kevés a nyilvános WC. A fővárosban a rendszerváltás után megszűnt a Fővárosi Csatornázási Művek (ma már Zrt.) „monopóliuma”: az utcai illemhelyek bezártak, vagy vállalkozások vették át működtetésüket, egyikük az Il-Net. Ám nyitva tartó közterületi WC-t elvétve találni, ha fővárosunkat merő kíváncsiságból végigjárjuk. Pedig küllemét illetően a budai Szent János Kórházzal szemben, a most felújított parkban a „hölgyek-urak” felirattal, a XX. század elejét felidéző stílusú zöld épület akár vonzó is lehetne. Vajon miért van zárva? Budán, a Batthyány téren, a metróaluljáróban viszont „dísz-WC” működik reggel 6-tól este 9-ig – neve nem véletlenül „toalettszalon” – 180 forintért vehető igénybe számla ellenében, fizetés után forgóajtón bejutva a külön női és férfi részbe. Itt zuhanyozási lehetőség is létezik: ezért Ilona, a vállalkozó alkalmazottja szerint 420 forintot kell fizetni, a tiszta fertőtlenített törülközőért pedig további 130 forintot. Bár a helyiség fűtött, azért a zuhanyozásra inkább nyáron akad „páciens”. Feltételezhetően nem a környéket ellepő hajléktalanok közül, mert ők ezt ingyen vagy jutányosabban megtehetik másutt; a 180 forintos beugró, érthetően, nem vonzó a számukra. A környéken ezért sajnálatosan sok nem a négylábúakra „terhelhető” végtermék találtatik. A kerületnek és az ÁNTSZ-nek talán erre is oda kellene figyelnie. S a vizeletszagú lépcsőházak sem vonzóak, sovány vigasz, hogy még Párizsban, a világ fővárosában is akadnak ilyenek... Solti Andrea, az ország legelső mobil WC kölcsönző cégének, a Toi-Toi-nak a társtulajdonosa szerint ők vagy ötezer mobil illemhellyel rendelkeznek, s bármilyen települési önkormányzat igényét, közterületi nagy rendezvényt ki tudnak szolgálni, szórólapjaikkal bombázzák is a helyhatóságokat. De úgy tűnik, hogy a főváros V. kerületét kivéve ezen a „folyóköltségen” is spórolnak. Pedig például a II. kerületben évek óta a közmeghallgatások vissza-visszatérő témája is a közterületi WC-hiány. Az ő rendszerük a tartályos cserélhető illemhely: ha ezeken valaki kárt tesz, vagy a használatban romlik valami el rajta, azt a cserés gépkocsivezetők – mondjuk – egy építkezésen akár helyben is megjavítják. Általában nincs „szándékos rongálás”. Kivéve olyan nagy rendezvényeket, mint egy-egy megabuli, ahol bizony fel is gyújtottak már kék fülkéket… Az ország immár második városában, Debrecenben Gábor Zsombor, a városgazdálkodás egyik osztályvezetője szerint a Főtér felújítása nyomán megújult a nyilvános illemhely is, ezt vállalkozó üzemelteti 2001 óta. Ám a kétszázezer lakos feletti gyönyörű cívisvárosban mindössze ez az egyetlen közterületi WC létezik, a kirándulók, sétálók kedvenc helyén, a Nagyerdőben az illemhely romos; „gondolkodnak” a gazdaságos felújításán, de csak februárban fogadja el a közgyűlés a költségvetést. Ha nem kerül be a soros feladatok közé, akkor telepített – vízvetékhez, csatornához kötött – mobil WC-t szereznek majd be, amely teljes be- és felszereléssel cirka hatmillióba kerül. Ilyenből még a belvárosba is helyeznének ki egyet-kettőt. A hatvan főt foglalkoztató hazai, monori telephelyű B and K Kft. például gyárt és szerel fel ilyeneket, ezek kerekesszékkel is megközelíthetők, akadálymentesek, s folyamatosan szervizellátottak, mert maga a WC küld hiba esetén SMS-t a karbantartó gyártónak; ilyen működik például Sopron főterén, s Balatonszemesen több is az ingyenes strandon. Addig bizony – mint országszerte – itt is a „természetre” vagy a presszósok, kocsmárosok jó szívére van utalva az, akire rájön a szükség. S ez itt éppen úgy nem természetes és helyes, pláne nem „európai”, mint másutt e 93 ezer négyzetkilométeren. Merthogy tudjuk jól: a WC csak kötelező nyűg a vendéglátóhelyen, sokszor papírvékonyságú falakkal, „koedukáltan”… Merthogy drága a víz, a csatorna, a takarítás stb. Azért nem ajánlanám a középkorból még a XIX. századig fennmaradt bajor sörözői szokást: vájú az asztal alatt, s az urak a sétapálcán vezették le a folyékony kenyérrel együttjáró dús vizelés ingerét… A reneszánsz kőlyukat sem: a nagyvázsonyi vár oldalán egy terebélyes nyílás „arra” szolgált – Kinizsi vitézei „kiültek” dolgukat végezni… Egyébként nem kifejezett európaiságunk másként is előbukkan; egy csak munkáltatói vagy vendég belépőkártyával bejárható, magas közhivatalban olyan mellékhelyiség fogadott – merthogy „mutasd a WC-det, megmondom ki vagy!” –, ahol nem volt papír, merthogy „lopják”; dicséretére az országos átlagnál messze jobban fizetett hivatalnokoknak… A frissen felszerelt minőségi ülőke is harmadnapra eltűnt. Valakinek biztos nagy szüksége volt rá – otthon… Egy – immár súlyponti – fővárosi kórházban – hajszálvékony, a francia krimikben megfojtáshoz használatos drót képezte minap a WC lehúzóját, mert annak is lába kelt, akár a papírosnak is. Lehet, hogy kukoricacsutkát kéne kirakni?! Így aligha véletlen, hogy az egészségügyi szaktárca vezetője a biztosítási reform nagy, jövőbeni fegyvertényei közé sorolja azt is, hogy „majd lesz papír a kórházi, rendelői WC-ben”. De könyörgöm, meddig?! Szociálpszichológusok gyakran mondják: mi, magyarok individualisták vagyunk. Jó lenne, ha ez nem a saját küszöbünkig terjedne. Ha rendben, kulturáltságban, tisztaságban, igényességben túljutnánk a saját felségterületünkön. Ja, amúgy ennek a felségterületnek az állatvilágban revír a neve – s vizelettel jelzik a szélét…
Gündisch Mónika