Meg akartuk törni a hírmonopóliumot
Még ma is görcsbe rándul a gyomra, amikor Schubert Ave Mariáját hallja, mert arra a kísérteties, 51 évvel ezelőtti vasárnap hajnalra emlékezteti, idézte föl a lapunknak adott telefon-interjújában a forradalom leverésének emlékét Cseke László, aki amerikai állampolgárként, müncheni városlakóként is magyar maradt. A Szabad Európa Rádió egykori – ma már mondhatjuk – legendás műsorvezetője, úgy véli, a kettéosztott világban a rádió kétségkívül jelentős szerepet játszott a vasfüggöny mögé szorultak gondolkodásának alakításában. Cseke utólag igazat ad Palmer volt amerikai nagykövetnek, aki szerint a SZER tulajdonképpeni célja az volt, hogy megszüntesse önmagát.
l November 4-e van. Ekkor hangzott el 51 esztendeje 1956-ban a – még – Szabad Kossuth Rádióban Nagy Imre pár, ám az ország, a forradalom számára meghatározó mondata…
– Hajnali 5 óra 20 perckor, egészen pontosan. Minden szavára emlékszem. Bent voltam a müncheni Szabad Európa Rádió stúdiójában, mert ügyeletes „lehallgató” voltam. Így hívtuk azt a munkatársat, aki a hazai adásokat figyelte, jegyzetelte. A forradalom hírére tértem vissza azonnal, idő előtt a szabadságomról Münchenbe: október 13-án nősültem, s feleségemmel, Elizabethtel éppen Szicíliában voltunk nászúton. A budapesti stúdióban elhangzott: „Figyelem! Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke szól a magyar néphez!” Aztán megszólalt a kormányfő: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” Aztán többször is megismételték, hallhattuk azt is, hogy értesítették otthonról az ENSZ főtitkárát is, s a Magyar Írók Szövetsége pedig a nagyvilág szellemi életéhez fordult. Kísértetiesek voltak a pattogó tőmondatok: „Segítsetek Magyarországon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” S elhangzott Schubert Ave Mariája. Nagyon szeretem a zenét, természetesen a klasszikust is. De azóta – bárhol is hallom – görcsbe rándul a gyomrom. S attól is, ha olyan archív fotókat látok, amelyeken így halottak napja táján az akkori halottak napjára emlékezhetek, amikor a feldúlt pesti tereken frissen hantolt sírokon gyújtottak az emberek gyertyát.
l A „segítsetek!” fájdalmas felkiáltás – felszólítás?– meg elszállt az éterbe… Senki nem segített. A SZER viszont a magyar forradalom és szabadságharc két hete alatt sokakat abban a hitben ringatott, hogy lesz segítség.
– Ez a hír makacsul tartja magát mindmáig. Az oka – mint azt Borbándi Gyula kollégám a SZER történetét feldolgozó Magyarok az Angol kertben című monográfiájában is megírta – egy sokat megismételt sajtószemle. Az európai, de még a tengerentúli sajtó is arról írt, hogy „súlyos félelmek vannak Washingtonban, mert az Egyesült Államok beavatkozásra kényszerülhet”, s az adónk légköri zavarása miatt a mondattöredékek félreérthetőek voltak. S tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. A szerkesztőség akkor nem tartotta aggályosnak beolvasni a sajtószemlét, hiszen benne volt az is, hogy ilyesmire számítani nem lehet. Akkor voltak az amerikai elnökválasztások. November 6-án. Az elnöknek bármilyen katonai segítség nyújtásához kongresszusi szavazásra lett volna szüksége. A választásig nem szavazták volna meg. Ha igen – az a világháború veszélyét idézte volna elő. A szemle a londoni The Observer elemzése volt.
l Érdekes, hogy Európában Spanyolország másként reagált. Franco diktátor azonnal közbe kívánt lépni, önkéntesekkel.
– Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy a diktátor „meg akarta hálálni” az ő ellenében küzdőknek adott 1936–37-es magyar kommunista segítséget! Kalandor lépés lett volna. Még repülőgépük sem volt az ígért fegyverek, csapatok szállításához, azt is az amerikaiaktól akartak kérni hozzá… De a teljes nyugati tétlenség, s az, hogy az amerikaiak a Közel-Kelettel, a szuezi válsággal voltak elfoglalva, felháborított bennünket. A legteljesebb bénult döbbenet uralkodott el legtöbbünkön november 4-én, s utána… Lelkesek voltunk és lelkesítettünk. Utólag is így látom. Sajnos, a magyar dráma nem az egyetlen világesemény volt akkor, s sem Amerika, sem az ENSZ nem tudta – nem akarta? – Magyarország elhagyására kényszeríteni az oroszokat. A „késztetés” kevés volt… A forradalom és a szabadságharc menetét, s sajnálatos – tudjuk, törvényszerű – bukását nem mi határoztuk meg, hanem Jalta. A nagyhatalmak. Az érdekszférák. A történelem egy kicsit belénk fojtotta a szót, nem tudtunk sok jót mondani… Még nagyon-nagyon sokáig kellett várni addig, míg eljött a gorbacsovi éra, majd a szovjet befolyási övezet, s maga a Szovjetunió széthullása. De tudja, ha valaki nekem akár ’80-as évek elején is azt mondta volna, hogy már nem sokáig kell várni a szabadságra, hát én esküszöm, bolondnak néztem volna…
l A SZER ’56-ot megelőzően is, meg azt követően is egyeseknek barát, másoknak meg ősellenség volt. Végül is: mi volt?
– Utólag igaznak kell tartanom Mark Palmer budapesti amerikai nagykövetnek a 80-as évek legvégén itt minálunk, Münchenben tett fura megjegyzését a rádiónkra vonatkoztatva: „A SZER különös egy intézmény, a célja tulajdonképpen az, hogy megszüntesse önmagát.” A SZER – azaz a Radio Free Europe – létrehívásának a célja minden bizonnyal az volt, hogy kívülről próbálja megtörni a kommunista országok belső hírmónopóliumát. A rádió Englischer Garten-beli – ez jelenti az Angol kertet – épületében harminc nemzet sajtómunkatársa dolgozott együtt. Eléggé elszigetelve éltünk, lényegében még a helyi emigráns csoportokkal sem igen tartottunk fenn kapcsolatokat – sokan mondogatták is, hogy ez „rádiós gettó”, de hát egymás közt éreztük jól magunkat. Mi, magyarok egyébként – hagyományosan – a lengyelekkel voltunk mély barátságban, de meg kell mondjam, kellemesen korrekt volt a viszony a románokkal is. A közös cél sok mindenen segít… Nagyon-nagyon sokat dolgoztunk. Lehet, hogy naivak is voltunk, de sokáig valóban úgy tudtuk, hogy az egész rádiót közalapítvány, az amerikaiak gyűjtései, befizetései tartják fenn, a CIA-hez, mint a hírszerzéshez fűződő kapcsolat csak sokkalta később vált ismertté. Magántársaságként is az amerikai kormány intézménye volt, a tengerentúli tömegtájékoztatási – hírverési? – rendbe illeszkedett. Az adás 1951. október 6-án, az aradi vértanúk napján indult, német és portugál adótornyokon át, rövidhullámon. Én csak decemberben érkeztem meg menekült útlevéllel Párizsból a bajor fővárosba Dessewffy Gyula barátom – párizsi mentorom – hívására: az egykori kisgazdapárti képviselő, a Kis Újság abszolút demokrata, valahai főszerkesztője lett a SZER magyar osztályának az első vezetője; ’56-ban már nem ő, hanem Teleki Pál egykori külügyminiszter közvetlen munkatársa, a közíró Gellért Andor irányította az osztályunkat. A rádió a XX. század e baljós, kettéosztott világában, különösen a legvadabb hidegháború idején a „vasfüggöny” mögé szorultak gondolkodása, véleménye, magatartása formálásában kétségtelenül nagy szerepet játszott. A nyugati propagandára, a „bomlasztásra” – ahogy azt politikai körökben régen Magyarországon nevezték – valóban szükség volt. De nem uszítottunk, tudatosan sohasem ferdítettünk. A „mi lett volna, ha?” mint tudjuk: nem történelmi kategória, így nem tudom megmondani, mi lett volna, ha másként alakul a hazám és benne az én sorsom. Amerikai állampolgárként, müncheni városlakóként is magyar maradtam – olasz feleségem határozott kívánságára mindhárom gyermekünknek első keresztneve magyar. Így, ennyi évvel a nyugdíj, s a 42 éven át sugárzott magyar adás megszűnése után is azt mondom: nem volt hiábavaló a munkánk! Adminisztratív feladatot csak elég későn vállaltam: 1988-ban lettem a magyar osztály igazgatóhelyettese. Bel- és külpolitikával nem foglalkoztam. De hiszem, hogy a Filmkrónikával, a Jazzfórummal, a Forgószínpad című magazinműsorral, s sok mással hatni tudtam. Az életem volt a rádiózás!
l Tudósításait, riportjait, magazinműsorait azonban felülírta a fiataloknak szánt két, nagyon friss és nagyon hiánypótló műsor: a Teenager Party és a Délutáni randevú. Ma is nosztalgiával gondolunk sokan rá. Maga volt az első magyar DJ! Tudta, hogy rengetegen hallgatják sajátos disc jockeys, lemezlovasos stílusú Cseke Lászlót?
– Azaz Ekecs Géza Lászlót. Egyszerűen megfordítottam a nevemet… Csak később tudtam meg, hogy a Felvidéken van egy ilyen nevű színmagyar falu is: rendkívül jólesett az öreg fejemnek, hogy idén nyáron díszpolgárukká fogadtak. Ők is hallgatták a magyar adást… Nagyon sokan a rádió-nál speciális álnevet, fantázianevet használtak – különösen kezdetekben –, mert féltették a családjukat, barátaikat itthon, nehogy összefüggésbe hozzák őket a „bűnös rádióval”, s megzsarolják őket. Hogy beépített emberek, besúgók dolgoznak velünk „egy alomban”, azt csak sejtettük olykor. Kasza László, azaz Kasza Levente kollégám, jó barátom – ő Budapesten él – megnézte a rávonatkozó kartonokat a budapesti Történeti Hivatalban. Hát – mit mondjak –, nem nagyon örült az eredménynek, mert olyan kollégát is felismert, mint ráállított embert, akiben megbízott. De visszatérve a fiataloknak szóló rock-pop, azaz beat kivánságműsorokra: a beszédstílusomat magam alakítottam ki, figyeltem a számomra is új élmény jelentő, a Németországban állomásozó katonák számára sugárzott amerikai katonai adót, az AFN-t – 1959-et írunk ekkor. Hatott rám. Amúgy én is, mint a rádiósok általában, „megtanultam” beszélni. Nekem kétszeresen kellett igyekeznem: ugyanis gyermekkoromban dadogtam. De sebaj – sikerült… Mindössze 32 éves múltam ekkor, 1959. május 31-én, amikor a Teenager party először megszólalt. Tudom: életérzést közvetítettünk. A másutt nem, vagy alig hallható, a sehol, csak a „Bécsi út másik végén” kapható lemezekkel, korongokkal. Azt is tudom: rengetegen kezdtek el akkor a számokból angolul tanulni, sőt zenélni, gitározni. Farmert, pólót, hosszú hajat viselni. Mint az Illés együttes dalszövegében is volt: „Az ész a fontos, nem a haj”. Hát a hajat – a négy Beatles gombafrizuráját is, a még hosszabbat meg különösen – tiltották a kommunista országokban… A zenét is átkozták „ott fent”… Sokan azt hitték, az egész szovjet blokk szétzilálását ezzel a zenével akarjuk elérni… Rengeteg levelet kaptunk – gondolom még többet írtak, csakhogy nagyon sokat nem engedtek át, visszatartották, s gondolom, akár negatív célra is felhasznált olykor levélírói ellen. De ez a műsorfolyam – s a később hozzá csatlakozó napi Délutáni randevú – mérföldkő volt: hidat építettünk a zenével Kelet és Nyugat között. Nekem még ma is rosszul esik e szót kimondani: „Kelet”… Az amerikaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy a műsorszerkezetben minden órában legyenek hírek, hírösszefoglalók – ez újdonságnak számított. Így lényegében persze a zene mellett még az apolitikusabbak is tájékoztatáshoz – másmilyenhez – jutottak a 19, 21, 25, 31, 41 és 49-es rövidhullámon, „Tiszán innen, Dunán túl”, mint a szignálunk, a magyar népdal is mondja. A magyar állami rádió – igaz, akkor még más nem is volt – nyilván pártvezérletre késve reagált: Komjáthy György kollégám „ellenműsora”, a Csak fiataloknak a ’60-as évek közepén indulhatott csak be. Nem volt egyébként igazán konkurencia: az ifjú magyar rockzenészek, együttesek is nálunk futottak be.
l A levelek jeligéi éppúgy legendásak, mint a műsor. Ön is írt róla a budapesti Szabad Tér Könyvkiadónál – Koltay Gábor rendező kiadójánál – úgy egy évtizede megjelent könyvében, amelynek „A mikrofonnál és a lemezjátszónál Cseke László” a címe. Így indultak a műsorai…
– A müncheni 16-os stúdióból, ahol – mivel megtanultam a technika kezelését – mindent egyszemélyben csináltam, s ez így volt jól. Egyik kedvenc jeligés állandó levélíróm a „Fülig Gimi” volt – némi Rejtő Jenő-s áthallással, nyilván gimnazista volt; egyesektől nem volt idegen a humor, lásd: „Farmotoros giliszta” vagy „Szegény atomtudós nehéz vízzel főz”. A „politikusabb” jeligét meg bizony „cenzuráztam”: így lett „Sámli” jelige a „Szeretném a sámlit Kádár alól kirúgni” helyett.
l Volt kedvenc zeneszáma?
– Igen. Mindmáig az Animals együttestől a The House of the Rising Sun – A felkelő nap háza – egy gyönyörűen hangszerelt ballada. De volt olyan is, amivel már szinte ki lehetett kergetni a világból – igaz, ez jóval korábban volt, még az ’56-os menekültek, disszindensek és otthonmaradt hozzátartozóik kívánságműsorában. Bocsássa meg nekem majd a jóisten, de az „Az én anyám, te jó asszony” műdaltól, s a nagyon-nagyon sokat játszott-hallott Honvágy daltól borsódzik a hátam. A népdalnak álcázott nótákat egyébként sem kedvelem, de az egykor Pat Boone által énekelt, majd magyar szöveggel is szép slágert – Hollós Ilona adta elő kiválóan az „oly távol, messze van hazám…„ kezdetű érzelmes, tán érzelgős dalt –, a forradalom, a kétszázezer külföldre távozott, menekült dalát nagyon jónak tartom. De mindenki ezt kérte…
Gündisch Mónika