Átlagos rettenet: kemoterápiáról napszámba, a gyógyszer kifizethetetlen, a rokkantnak nem jár kerekes szék
A déli határnál lévő faluban egy háziorvos harcol a betegeiért. Rendelőjében lecsapódik a szociális reformok minden szomorú következménye: a kemoterápiáról napszámba járnak az emberek, a gyógyszereiket nem tudják kiváltani, a rokkant nem kap kerekes széket. Dr. Csehpál Etelka szerint a szegényeket pusztulásra ítéli a kormány, és már csak látszat, hogy lehet így élni.
„Tisztes szegénységben élnek itt az emberek, de elképzelésem sincs, hogy hogyan. Ha kilépnek a rendelőmből, miből váltják ki azt a rengeteg gyógyszert, amire azért van szükségük, mert keményen végigdolgozták az egész életüket, elhasználták a testüket. És fogalmam sincs, hogy miből és mit esznek, mindennap csodálom őket” – mondja dr. Csehpál Etelka Földeák háziorvosa a betegeiről, akikre pár évvel ezelőtt hívta fel az ország figyelmét. Keserű mondatai csak a döntéshozók szívét nem hatották meg, azóta is hasonló esetekkel találkozik, mint amiről akkor mesélt a nyilvánosságnak.
Három éve egy betege úgy halt bele a rákba, hogy mindenfajta kezelést visszautasított. A férfi nem akart több megaláztatást azután, hogy az egyébként munkaképtelen embernek felülbírálták a rokkantságát és minden járulékát elvették. „Meghalt egy betegem, legyetek átkozottak, döntéshozók!… A többi kiesett rokkant hamarosan a temetőben köt ki, mert nincs pénze még kenyérre sem. Igazán nagy teljesítmény. Ez a kormány jobban teljesít! A temetési vállalkozók számára” – írta ki 2013 őszén az üzenőfalára a doktornő, aki lapunkban akkor (a 2013. novemberi cikk Pusztító szegénység címmel itt olvasható - a szerk.) és most is elmondja véleményét az ellátórendszer kegyetlenségeiről.
Hamis látszat
Földeák teljesen átlagos magyar falu, nem jellemzi látható nyomor, nincs szegénysora, nem zavarja meg a nyugalmát éhséglázadás. Munka nemigen akad, 3000 fő körüli lakossága elöregedett, többtucatnyi háza üresen áll, de a közterek, porták, és – ahogy a háziorvos elárulja – a háztartások bár szerények, nagyon rendezettek. Azt a hamis látszatot keltik, hogy lehet így élni. Havi 40-50 ezer forintból, bizonytalanságban, betegségben.
Hogy ez mennyire nehéz, a háziorvosi rendelőben csapódik le, ahol Csehpál Etelka nap mint nap szembesül az embertelenné reformált szociális rendszer következményeivel. „Tegnap bejött egy veszélyeztetett kismama, és azt kérte tőlem, hogy találjak ki neki valami bajt, mert ha a terhessége miatt írom ki, kevesebb táppénzt kap. Családbarát intézkedés… Hasonló történt nemrég egy háromgyerekes közmunkás anyukával, akinek beteg lett az egyik gyereke. Könyörgött, hogy úgy vegyem fel táppénzre, mintha ő lenne beteg, mert úgy kevesebb veszik el az 52 ezer forintjából” – meséli a háziorvos, aki rendelőjében a faliújságon hirdeti: hálapénz helyett észrevételeket vár a betegeitől.
A kis füzetben, amelyet erre a célra rendszeresített, minden bejegyzés megemlíti a doktornő együttérzését, figyelmét, amellyel betegei sorsát kíséri. Csehpál Etelka saját bevallása szerint nehezen türtőzteti magát a fenti esetek miatt, néha kifakad egy közösségi oldalon, és részt vesz a tiltakozó akciókban. „Talán nem méltóak egy gyógyítóhoz ezek az indulatok, de jöjjön ide egyszer valamelyik döntéshozó, és nézze végig, mit okoznak. Vagy próbálja ki, milyen 50 ezer forintból élni betegen, bénán. Azért ne tudjon kimozdulni a házából évekig, mert egy íróasztal mögül egy kód alapján valaki úgy döntött, hogy a mozgásképtelen néni nem szorul rá a kerekes székre” – sorolja a háziorvos, aki szerint az elmúlt évek szociális intézkedéseinek a legkegyetlenebbike az volt, hogy megszüntették a rokkantnyugdíjat. Nap mint nap látja ennek – ahogy ő fogalmaz – a 2012-es szilveszteri koccintás előtt sebtiben megszavazott rendelkezés következményeit. Például annak az egykori hivatásos katonának a létfenntartási problémáit, aki a korábbi 86 ezer forint helyett 36 ezer forintból kénytelen megélni. És őt legalább nem minősítették munkaképesnek („csak” járulékot kap a nyugdíj helyett), mint sok más rokkant embert, aki évtizedekig nem dolgozott (mert nem tudott), és most „könnyű” munkát kellene találjon. „Tudatosan pusztítják a szegényeket. Nincs itt olyan, hogy könnyű munka. Nincsenek rehabilitációs munkakörök a környéken. Az a betegem is visszament kőkemény munkát végezni, akinek ez az életébe kerülhet. Időzített bomba van a fejében, vérzések alakulnak ki a terhelés hatására, ez már kétszer megtörtént vele, de amint jobban lett, kérte, hogy engedjem vissza dolgozni, mert el kell tartania a családját.” Ahogy ott volt a földeken a kemoterápiás kezelései másnapján az az asszony is, aki három éve küzd a tüdőrákkal. Unokákat nevel, nincs tartaléka, menni kell a napszámba, ahogy egész életében. Nála a háziorvos pár hónapja áttétet talált, csomót tapintott a mellében, amely a hosszú tétlenségben mára láthatóvá nőtt. Hiába ugyanis a rendelettel gyorsított rákdiagnosztika, ha nem indul el a kezelés.
Sok múlik a végeken
Csehpál Etelka szerint ennek legfőbb oka a betegutak ésszerűtlenségén túl bizonyos kollégák hozzáállása. Egy hasi panaszokkal kórházba felvett betegénél például gyanús árnyékot találtak a tüdőben, mégsem küldték le röntgenre a férfit. Az információ ott maradt a sürgősségi lapon, ami nem jutott el a háziorvoshoz. Ő a belgyógyászati osztály zárójelentését látta csupán, amelyen már csak annyi szerepelt, hogy a beteg pulmonológiai kivizsgálásra szorul. Mivel nem szerepelt a rákgyanú, a szokásos pár hónapot kellett várnia a röntgenre, közben a daganata almányira nőtt.
A faluban egyre szaporodik a daganatos betegek száma, de egyéb bajok is sokasodnak az elégtelen táplálkozás, a sok munka és bizonytalanság miatt, de az is tud problémákat okozni, hogy néha nincs pénz a vérnyomáscsökkentő kiváltására.
Ma még a doktornő figyel a földeákiakra, próbálja gyorsítani a szakellátásukat, felfedezi rejtett vagy elkendőzött bajaikat, de ki tudja, mi lesz pár év múlva.
„Nem üres riogatás, hogy 10 év múlva 4 millió ember háziorvos nélkül marad. Ez a praxis, és a többi szegény faluban lévő háziorvosi szék kinek kell majd? – figyelmeztet Csehpál Etelka, akinek asztalán házi süti várja a gyerekeket, és akinek személyes ismerőse minden betege. – A legrosszabb egészségi állapotban lévők maradnak majd orvos nélkül. Sokat ront a helyzeten a szakorvos kollégák hozzáállása, a háziorvosok lenézése, mert a szakma presztízsének csökkenésével még kevésbé választják ezt a területet a fiatalok, akik ingyen sem fogják már kérni ezeket a praxisokat, pedig nagyon sok múlik a végeken.”
A doktornő szerint az egészségügy egyik legnagyobb problémája a belső széthúzás, amelyre jó példa, hogy a tiltakozásokban mennyire magukra hagyták az orvosok a nővéreket, akik nélkül ők sem tudnák elvégezni a munkájukat. „Az én betegeim sokszor azért jutnak előbb klinikai ellátáshoz, mert a körzetes nővér félállásban a kórházban dolgozik, és kijárja nekik. De a napi munkát is képtelenség lenne elvégeznem a hősies helytállása nélkül. A nővérek, ápolók nélkül mi orvosok senkik vagyunk” – hangsúlyozza a doktornő, aki nem csak a kollégáiért áll ki, de az oktatási tiltakozásokat is támogatja: tavasszal a tüntetéses napokon kockás ingben gyógyította a betegeit.
Az oktatási területen végzett pusztítást saját bőrén is érzi: abban a gimnáziumban, amelybe egyik unokája is jár, most történt botrányos igazgatóváltás, a tiltakozásokban a doktornő is részt vett. „Engem 50 évvel ezelőtt a gimnáziumomban egykori apácák tanítottak, akiket azért vett fel az igazgató egy olyan rendszerben, amelyben az ilyesmit üldözték, mert számára az oktatás színvonala volt a legfontosabb, pedig őt is politikai hátszéllel helyezték oda. Ahogy ezt a mostani vezetőt, aki alig kapott szavazatot és a pályázata érvénytelen volt, ősztől mégis ő áll az intézmény élén. Az a terve, hogy ebben az erős két tannyelvű intézményben a focit erősíti. Nem azért ment oda az unokám, hogy pompomlány legyen” – fakad ki a doktornő.
Csehpál Etelka évek óta pihenhetne, de ő a nyugdíj után sem bírja abbahagyni a gyógyító munkát, sőt újra vállal ügyeleteket is a térségben, mert nincs elég orvos. Azt mondja, a legszörnyűbb, hogy mindaz, amit elmesélt, amit nap mint nap megél, nem is számít különlegesnek. Hogy ez egy átlagos falu átlagos szegényekkel, és ezek a történetek ezerszámra megtörténnek az ország különböző pontjain.
