A V4-ek és az európai szolidaritás? És akkor felröhögtek Berlinben
- Felismerte az EU, hogy csak pénzfenyegetéssel gyakorolhat nyomást Kelet-Közép-Európára
- A lapunk birtokába került német költségvetési javaslat körön kívülre lökné azt, aki nem érzi magának az EU szellemiségét
- A skandináv országok néppárti delegációi nyomás alá helyezték a Fidesz pártcsaládját
Szó bennszakadt, hang fennakadt a héten Budapesten, Varsóban és Pozsonyban, miután kiszivárgott: a német gazdasági minisztérium 2020 után csak azoknak az uniós tagállamoknak juttatna az uniós forrásokból, akik tiszteletben tartják a jogállamiság elveit. Az ötlet nem újdonság, hiszen a kritikusabb európai politikusok az elmúlt években felvetették már párszor, hogy el kell zárni a pénzcsapokat, ha változást akarnak elérni a renitens országokban. De egy dolog Guy Verhofstadt liberális belga képviselő következmények nélküli tirádája az Európai Parlament plenáris ülésén, és megint más, ha a német kormány egy precízen kidolgozott nyolcoldalas dokumentumban veti fel a kérdést.
Márpedig a „Szövetségi kormány állásfoglalása a 2020-as uniós kohéziós politikáról” (Stellungnahme der Bundesregierung zur Kohäsionspolitik der EU nach 2020) 7. oldalán ott szerepel az uniós támogatások két legnagyobb – és egyben leghálátlanabb – kedvezményezettjének, Magyarországnak és Lengyelországnak a rémálma.
A Vasárnapi Hírek birtokába került dokumentum azt javasolja, hogy a következő hétéves költségvetési ciklusban „előzetes jogi, adminisztratív és politikai feltételekhez” kössék a strukturális alapok kifizetéseit, és ezzel ösztönözzék a tagállamokat az uniós források hatékonyabb felhasználására. A német kormány azt is szeretné, ha az Európai Bizottság megvizsgálna bizonyos országokra szabott (az uniós zsargonban: „országspecifikus”) kifizetési feltételeket, „illetve azt, hogy a kohéziós alapokhoz való hozzáférést össze lehetne-e kötni a jogállamiság elveinek betartásával”.
Pénz beszél
Az apokalipszis nem köszönt be rögtön. Egyrészt azért, mert a dokumentum egy része olyan gondolatokat tartalmaz, amelyeket a németek évek óta hangoztatnak: nagyobb figyelmet kell fordítani a makrogazdasági mutatókra, hogy el lehessen kerülni egy újabb gazdasági és pénzügyi válságot. Másrészt a finom megfogalmazásból is világosan látszik, hogy jelenleg a kezdetén vagyunk egy szokásosan hosszú és bonyolult eljárásnak, melynek során még rengeteg minden változhat.
Legkorábban jövő nyáron jöhet elő a Bizottság a 2020–2026-os keretköltségvetés részletes tervével, majd azt a tagállamok egyhangú döntésével kell elfogadni. Vagyis az érintetteknek lehet még egy-két szava a dologhoz a tárgyalások során, és végső soron meg is vétózhatják a nekik kellemetlen döntést.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy idén ősszel szövetségi választásokat tartanak Németországban.
Tehát mikor egy minisztériumi állásfoglalásban az uniós pénzeket a jogállamiság alapelveivel kötnék össze, vagy éppen több forrást juttatnának az olyan régióknak, amelyek a menekültek integrációjával és a demográfiai változásokkal küzdenek, és az a javaslat történetesen kiszivárog az európai sajtóba, sejteni lehet: nemcsak Brüsszelnek üzennek, hanem otthonra is. Jól mutatja ezt a Der Spiegel hetilap online kiadása is, ahol már a témának szentelt írás címe is árulkodó:
„A szövetségi kormány meg akarja vonni a pénzt Kelet-Európától”.
A magyar határzárról készült képpel illusztrált cikk aztán annak is egyértelművé teszi a tanulságot, akinek eddig nem lett volna az. Vagyis: az uniós intézkedések eddig nem hatottak az autoriter irányba haladó Magyarországra és Lengyelországra, ezért más eszközzel – értsd pénzzel – kell majd rájuk hatni. Az írás érdekessége, hogy Nagy-Britanniának az EU-ból való kilépését is remek lehetőségnek tekinti arra, hogy a nettó befizetők bekeményítsenek, hiszen az uniós költségvetésből kieső évi 13 milliárd eurót valahogy pótolni kell. Így támogatás ezután csak annak járjon, aki megérdemli – ismétlik el a nyolc éve hangoztatott válságkezelési mantrát, ami zene a német adófizetők füleinek.
Szelektív szolidaritás
A szövetségi gazdasági minisztérium javaslata egy olyan Európa képét villantja fel, amely nem sok jót ígér a különutas Kelet-Európa számára. Nem véletlen, hogy Robert Fico szlovák és Beata Szydlo lengyel miniszterelnökök e heti varsói találkozójukon kart karba öltve tiltakoztak a felvetés ellen.
Mondván, a Lisszaboni Szerződésben is benne van, hogy a fejlesztésekre szánt pénz jár, nem lehet feltételekhez kötni a kifizetéseket, és politikai játszmák tárgyává tenni. Teljesség érdekében azért tegyük hozzá, hogy olyan, a jogállamisághoz kapcsolódó feltételekhez, amelyek szintén benne vannak a szerződésben, és olyan tagállamokkal szemben, amelyek szintén előszeretettel bocsátkoznak politikai játszmákba, ha az érdekük úgy kívánja. Fico és Szydlo még az európai szolidaritást is felhozta érvként közös sajtótájékoztatóján.
És bár erről nem szólnak forrásaink, nagy tétekben fogadni mernénk arra, hogy ezen a ponton Berlinben hangosan felröhögtek, hiszen a Lajtán túl annyira kedves menekültkérdésben a szelektív szolidaritás elvét szorgalmazták a folyó túlsó partjának államai. Most meg ők várnak szolidaritást.
Ugyanakkor Ficóéknak abban igaza van, hogy bár Németország többet fizet be az uniós költségvetésbe, mint amennyit visszakap, de ha a kevésbé fejlett országok gazdaságilag felzárkóznak, az végeredményben mindenkinek a javára válik. Olyannyira, hogy bár erre nem szokta a Spiegel olyan gyakran emlékeztetni az adófizetőket, azért tény, hogy a fekete bárány Görögország is úgy halmozta fel tetemes adósságának egy részét, hogy kölcsönt vett fel a német államtól azért, hogy a német nagyvállalatok termékeit – hadiipari fejlesztések, metró, miegymás – legyen miből megvennie.
Berlin meg adott neki, nehogy lelassuljon a gazdasági növekedés. Kelet-Európával is hasonlóan ellentmondásos a helyzet, hiszen a rendszerváltás óta a német nagyvállalatok a régió legnagyobb befektetői.
Az a baj
Ám ha helyén is kezeljük a különböző politikai és gazdasági érdekeket, a szövetségi gazdasági minisztérium tervezete akkor is elgondolkodtató, hiszen megmutatja, elfogyott a türelem. (Ez még akkor is így van, ha Jean-Claude Juncker, a Bizottság elnöke ugyanakkor elveti az „elvi pénzosztás ötletét”. Mint mondta, nem azért, mert nem esne néha jól neki, hanem azért, mert „méreg” lenne a kontinens számára.) Főleg, hogy a héten a Bizottság is előrukkolt egy érdekes tervezettel, amely két éven belül létrehozna egy amolyan közös pénzügyminiszteri posztot az Eurócsoport tagállamai számára.
A valutaövezet pénzügyminiszterei így is havonta összeülnek, hogy egy kollégájuk – a kormányváltás miatt épp utolsó napjait tengető holland Jeroen Dijsselbloem – elnökletével megvitassák a legfontosabb ügyeket, de a félhivatalos gyűléseket a Bizottság az uniós intézményrendszer részévé tenné. Egy, az EU külügyi főképviselőjéhez hasonló pozíciót alakítanának ki, amely a Bizottságban és a tagállami szakminiszterekből álló Tanácsban is hatalmat adna az euró-pénzügyminiszternek.
Ez az elképzelés pedig pontosan egybevág a frissen megválasztott francia elnök, Emmanuel Macron lassan egy éve hangoztatott gondolataival, miszerint az EU csak úgy menthető meg, ha létrehoznak egy euró-pénzügyminiszteri posztot és egy közös pénzügyi alapot, amelyből gazdasági nehézségek esetén a válságkezelést lehet finanszírozni.
Valódi előrelépésre viszont csak ősszel, a német választások után lehet számítani.
Bár jelen állás szerint a Macronnal erősen szimpatizáló Angela Merkelt negyedjére is kancellárrá választják. Így, ha Merkelnek lesz is egy-két szava a német gazdaságpolitika számára hagyományosan elfogadhatatlan közös költségvetéssel kapcsolatban, támogatni fogja a szorosabb együttműködést.
Ahogy számos másik tagállam és a Bizottság is. Mint azt az Egmont Institute, a nemzetközi kapcsolatok belga kutatóintézetének csütörtöki ünnepi konferenciáján Didier Reynders belga külügyminiszter és Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke is megfogalmazta: azok az államok, amelyek többet akarnak együtt elérni, meg is fognak mozdulni az igen közeli jövőben.
Magyarország és Lengyelország számára tehát nem az a valódi probléma, hogy a német kormány feltételekhez kötné az uniós támogatásokat 2020 után.
Hanem az, hogy nem tagjai az eurózónának a döntő történelmi pillanatban, és a GDP-növekedés és az autonóm monetáris politika illúziójához ragaszkodva nem is akarnak csatlakozni a valutaövezethez.
Ehelyett sértődötten visszautasítják a kétsebességes Európa gondolatát, pedig ezt Brüsszel és az európai kormányok is évek óta kész tényként kezelik.
Ha pedig minden így marad, akkor néhány éven belül teljesen mindegy lesz, hogy Brüsszel és Berlin lök-e egy kis pénzt a főtér kikövezésére vagy autópályaépítésre. Hiszen míg az euró-elitklub a jövőbe nézve megerősíti a szövetségét, a kelet-európai országok a kapun kívül maradnak saját döntésük folytán, így senki nem fogja kimenteni őket egy újabb gazdasági válság esetén.
„A totalitárius államot ma maffiaállamnak lehet nevezni, amely fenntartja a demokrácia látszatát, de irányítói befolyásolják egyebek között a médiát és az igazságszolgáltatást, hogy meggazdagodjanak és megőrizzék a hatalmukat” – mondta Soros György az Európai Bizottság éves gazdasági fórumán. Az üzletember szerint ebbe a kategóriába tartozik „az Orbán-rezsim”.
Szájer József a Néppárt megbecsült alelnöke: A jelek szerint a fideszes EP-delegáció egyre kevésbé képes elsimítani a pártcsalád konfliktusait
Fotó: Czeglédi Zsolt, MTI 
Skandináv indulat
Eseti munkacsoportot hoz létre az Alkotmánybíróság a lex CEU tárgyalásának előkészítésére – a taláros testület akkor tesz ilyesmit, ha egy ügy összetettsége okán a szokottnál alaposabb előkészítést igényel. Megeshet, hogy annak megállapítása, miszerint az Alaptörvénynek megfelel vagy épp ellentétes vele a felsőoktatási törvény módosítása, komoly szakmai kihívás elé állítja az Alkotmánybíróságot.
Az viszont egészen biztos, hogy a testületnek egy konok politikai csomót kell kibogoznia. Ha alkotmányellenesnek ítéli a lex CEU-t, akkor Orbán Viktor arcvesztés nélkül hátrálhat ki a törvényből. Ha nem tesz ilyesmit, akkor a kormány azt kommunikálhatja az Egyesült Államok és az EU felé egyaránt, hogy a belső jogrendbe tökéletesen illeszkedik a lex CEU. Csakhogy a helyzet markánsan más, mint eddig. A magyar hozzáállás – amit az unió eddig, ha nyögvenyelősen is, de tolerált – az, hogy van a jog és a politika. Amíg az előbbiben nincs hiba, addig az utóbbiba (legalábbis, ami a belpolitikát illeti) az EU nem szól bele. Csakhogy most változni látszik a helyzet.
Egyes kormányok – például a skandináv országok kabinetjei – azt az álláspontot képviselik, hogy az európai közösség egy család. Márpedig egy família azonos értékeket vall, azonos meggyőződések alapján cselekszik. (Ez a hozzáállás a német, elvi alapokon készülő költségvetés ötletére rímel – lásd főanyagunkat.) Így a skandináv országok azt szorgalmazzák, szorítsa rá az EU a kormányt, hogy vonja vissza a lex CEU-t, illetve a civil szervezeteket ellehetetlenítő törvényt. Ez azonban csak alapfeltétel – mégpedig ahhoz, hogy az EU egyáltalán hajlandó legyen folytatni a párbeszédet Magyarországgal.
Ha az alapfeltétel nem teljesül, akkor nincs pardon, mert skandináv értelmezésben a jelenlegi eljárás érdemben a 7. cikkelyről szól. Aminek legsúlyosabb retorzióit (a jogok – többek között a szavazati jog – felfüggesztését) ugyan csak egy hosszú procedúra árán lehet érvényesíteni, aminek végén az összes tagállamnak bólintania kell. A magyar kormány abban bízik, hogy lengyel szövetségese mindenképp megvétózna egy ilyen döntést, de az EP-pletykák szerint Lengyelországnak is megvan az ára. És hogy – többek között a skandinávok – nem viccelnek, azt mutatja, miszerint több ország delegációja jelezte a Néppárt vezetésének: kilépnek a Néppártból, ha a Fidesz a pártcsalád tagja maradhat, még ha a magyar kormány nem is radírozza ki a CEU- és a civiltörvényt. Emlékeztetőül: amikor a kormányt elítélő, a baloldali és liberális pártok által jegyzett EP-határozatra mindössze 16 néppárti képviselő mondott nemet, közülük 12 a Fidesz delegáltja.
22 konzervatív politikus viszont igenelte és mintegy 40 tartózkodott. Ez azt jelzi, hogy alakulhat egy összefogás a Fidesz kiebrudalására, és a konzervatív pártcsalád ennek érdekében még EPtöbbsége elvékonyodását is hajlandó kockáztatni.
