Ez van mindig, választani kell, személyes és életreszóló választások jönnek egymás után, útkereszteződések, tévutak, zsákutcák, lehetőségek és állások, pártok és eszmék. És otthon, az utcában, apánktól meg a plébánostól, anyáktól meg a párttitkártól megtanuljuk, hogyan kell választani. Hogy leltározunk-e, mi szól mellette, ellene, vagy csak érzésből bökünk. És persze azt is megtanuljuk, hogy a döntést utána meg kell indokolni.

Fel kell címkézni az okokat, mert a becsület és a látszat úgy kívánja. Illik. Nem gyávaságból, de megfontoltságból lépni be a pártba, nem magunk miatt, a gyerek jövőéért lenni rongy emberré. Noha tudjuk, a választás mindig rólunk szól, arról, hogy mi, egyenként mit gondolunk, hol a helyünk ebben a hazában, és a hazának hol a helye bennünk.

Apámban becsültem nagyon, hogy legalább nem magyarázta meg a rossz döntéseit utólag. A legfájdalmasabbat sem, amikor ipari tanuló korában meglátott egyszer egy hirdetményt, az állt rajta, „fiatalok, gyertek jogásznak!”. És ő megállt a papíros előtt, a lehetséges másik életére gondolt, arra, hogy milyen könnyen tanul, és hogy csak azért javasolták szakmunkásba, mert az apja nem volt hajlandó orosz tanítani a falu iskolájában. És mert nagyszájjal, dacból belemondta a tanító arcába, hogy pap lesz, pedig nem lett, és nem is tudott volna az lenni, de a keresztet vitte, a papság keresztjét. Hogy aztán marós ipari tanulóként meglássa ezt a plakátot. Ami egyenesbe hozta volna, korrigálta volna az életét. Megijedt, pergődob lett a szíve, hogy ilyen van, és választott, szépen csöndben elsomfordált előle, hogy aztán minden bódult estén elismételje egyszer, amikor kinéz az üres viharsarki határra, hogy azzal a tucat lépéssel ott nem csak, hogy elrontotta az életét, de most már hibáztatni sem tud senkit.

Az első választásra nem ment el, mert nem értette a pálfordulások hamis őszinteségét, nem értette, hogy lehet keddről szerdára virradóra konzervatív polgár az elvtársakból, és persze azért sem, mert a saját kudarcai is visszanéztek volna rá. Aztán a ministráns fiú, aki a hatvanas évek elején nemegyszer egyedül állt a pap mellett, mert nem akadt se fiatal, se öreg, aki Krisztus testének átadásakor strázsált volna a pap mellett, elment és behúzta az ikszet a Munkáspártra. Nézett rám, könnyfátyol volt a szemén, engem itt lenéznek, mondta, cselédnek kezelnek, parasztnak, pedig akkor még nem is kezelték annak, annyira, vagy úgy, ahogy most aláznák meg, ha élne.

Széllel, céllal, okkal szemben ment mindig, oktalanul, dühből, szívből döntött, választott, és így nézte végig, mi történik a nemzedékével és vele, hogyan dőlnek ki a sorból, százalékolják le őket, majd nézte volna, hogyan sorozzák be őket közmunkára, pártplakátot ragasztani, meg napocskát rajzolni az esti iskolában. Ő erről már lemaradt, de hiába próbálok rájönni, hogy mi lenne a tanulság. Hogy nekem hogyan kellene tudnom dönteni, mit mondnak a kudarcai, az örökös elharapott félmondatai a belülről bomlasztókról. Hogyan kezeljek megalkuvást, gyávaságot, hogyan oktondi hősiességet, képtelen elvakultságot, gyűlöletet és félelmet. Gazdagságot és nyomort. Mit válaszoljak mindezekre. Mikor nézzek harciasan, mikor hallgassak. Hogyan tudom mérlegre tenni az állítólagos elveim, és amiben őszintén hiszek, ahová szavazok, ott vajon hozzám beszélnek-e tényleg. Mikor vagyok felelős polgár és mikor botor, dacos kisgyerek.

Lehet, hogy azért nem tudok apám sorsából tanulni, mert a kelet-európai sorsokból nem lehet. Mert errefelé ilyen az ember pályája. Vergődés, mint az országé, és nincsen se remény, se kiút, hogy ne ugyanazokat a köröket fussuk mindig. Ezer éve próbáljuk eldönteni, hogy a Nyugathoz akarunk-e tartozni, vagy nem. Nincs nép, aki ilyen hosszan dédelget egy dilemmát, sőt, a döntésképtelenségéből identitás lesz, a kétkulacsosságból átmenetiség. Hát akkor mit remélek én, hogy gondolhatom, hogy nem ugyanazokkal a játszmákkal szembesülök, mint az apám, és mit remélhetek magamtól: mikor és hogyan fogok okosan, mégis becsületesen dönteni. Hogy is akarhatok másképpen élni, mint ők, akiket elkártyázott ez az ország, és akik végül már magukban sem hittek, ha bennem sem hisz a hazám, és dugdosom én is a cinkelt cserelapokat, ahogy apámtól láttam, rettegve, csöndben a combom alatt.

Ha beszélniök kellett – hebegtek. Igaz, hogy azt is dacolva tették. Ha valaki liberálisan beszélt, megjött a bátorságuk, s csináltak olyan fülsiketítő zajt, minőt még nem hallott a debreceni őskollégium ősi tanácsterme. A kongresszus végén pedig megelégedve távoztak vissza – beszámolni elveik diadaláról. Arról közben gondoskodtak, hogy nevük forgalomba kerüljön jámbor magyar napilapokban. (…) Szent Ég, milyen küzdelmet kell most is folytatni a világosság és tudás ellenségeivel. Mi lesz, ha e nemzetiekből alakul ki Magyarország jövő társadalma, Quod Deus avertat!...
Részlet Ady Endre Nemzeti párt c. tárcájából (Szabadság, 1900. szeptember 1.)

Valaha olyan volt a választók lelke, mint az itatóspapír, mindjárt fölszitta, amit odacsöppentett az ember, ma már úgy meg van keményedve, mint a márvány, hogy még a golyó is lepattan róla.
Részlet Mikszáth Kálmán Kortesvilág a fővárosban c. írásából
Én nem akarom bántani a t. Házat: oly boldogan jelenteném, hogy ne féljetek, magyarok! Szegények vagyunk, megrontottak, megtépettek, de azon az úton vagyunk, hogy itt mindenki összefog, itt mindenki dolgozik: képviselőitek éjjel-nappal verejtékeznek, hogy minél hamarabb rendbeszedjék azt, ami elromlott!... De hát mit mondjak?... (…) A mai parlament?... Talán ez is jó képe ennek az elárvult, szegény, szomorú kis országnak. A mai parlament üres, s akik bent vannak, azok is szerények, soványak, mindenki elsiklik, hogy ne legyen előtérben, lehetőleg be sem megy a Házba…
Részlet Móricz Zsigmond Duna-parti palota c. írásából (1929)

Szép Ernő
Választás

Képviselőnek
Föllép most sok alak,
Én is föllépnék
Egy riaszt vissza csak:
Attól félek, hogy
Megválasztanak.
(1910-es évek)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!