A Nyugatnak együtt kell élnie azzal a világhelyzettel, hogy már nem ő fújja a passzátszelet, mondta a napokban Vietnamban Orbán Viktor. Miért fújná? Tekintettel arra, hogy ez a széláramlat mindkét féltekén keletről nyugat felé halad, különösen értelmetlen és reménytelen volna nyugatról fújni, de az ilyesmi jó ideje nem zavarja Orbánt. Beszól a Nyugatnak, akármiről is legyen szó, akármerre is jár. A mondás ismert, a többi nem számít.
Vajon miért fájnak annyira Európa és különösen az unió bajai Orbánnak, hogy vándorprédikátorként járja velük a világot, szórja átkait? Csak az elmúlt napokban Lengyelországban, Szingapúrban, Vietnamban, itthon az egészségügyi világszervezet képviselői előtt temette a kontinenst, melyet lakni van szerencsénk. Közben nekiugrottunk Brüsszelen kívül még Ukrajnának, Horvátországnak, Romániának, kevéssel korábban Hollandiának is.
Aligha a kontinens értékeinek féltő szeretete adja e hadjárat hajtóerejét, sokkal inkább a hatalmi érdek. Mert 2010 után jórészt felszámolták ugyan Magyarországon a fékek és ellensúlyok rendszerét, de egy erős fék és egy hatalmas ellensúly még van a szisztémában: Európa. (Továbbá a többi nemzetállam, időről időre.) A minket súlyosan elmarasztaló Tavares-jelentéstől az idei európai parlamenti elítélő határozaton át a hátrányunkra született uniós bírósági döntések sokaságáig folyamatos a kontinens első számú politikai szervezetének elhatárolódása mindattól, amit kormányzatunk a magyar állammal és politikai rendszerrel tesz. Erre válasz a bírálók ellen indított karaktergyilkossági kísérlet.
Ez az indíttatás talált végképp magának való terepet a valóban drámaian széttartó válaszokat lehetővé tevő menekültválságban. Ott már túlfeszített indulattal, sokszor az őrület hangján szól az Európa-ellenesség – most éppen Soros-fóbiakonzultációra rendelve a népet –, s csak gyenge mentség, hogy a helyzet sem átlagos.
Az egész, időnként tébolyodottnak látszó folyamat lényege józan és nem igazán eredeti: Orbán és csapata hazai teljhatalmának biztosítása érdekében belülről zilálná szét az uniót. Populista alapjáték. Azt tenné, amit a szélsőjobb kívülről, nyíltan, becsületesen, bár önzően és kártékonyan. A Fidesz változata ezen belül még tisztességtelen is, mert úgy rugdosná ki az európai pilléreket, hogy közben a néppártiság védettségét is élvezi.
A motívum viszont ugyanaz, mint a jobbradikális pártoknál: a nacionalista nemzeti politika teljhatalmat akaró szereplői ráznák le magukról a külső kötöttségeket. Nigel Farage, a Brexitet gerjesztő szélsőjobb brit Ukip vezetője mondta Orbánról, hogy ő az euroszkepticizmus titkos fegyvere. Hát… bevetette magát.
A titkos fegyver lőszerei a nagy hazugságok és a millió féligazság. A közhelyek ellen ugyanis végképp nehéz védekezni. Ha például Európa hitben, kereszténységben való fogyatkozását vesszük, amivel Orbán támad, ezzel az általa kárhoztatottak is tisztában vannak. Csak éppen másféle választ adnak, amiként például Christoph Schönborn bécsi érsek is, aki az európaiak nevében így könyörög Urához: kérlek, ne hagyj el bennünket, amiért hitünkben oly középszerűekké váltunk. Az érsek gondolkodik, Orbán ítélkezik.
A valódi veszély, amit Orbán gerjeszt: a féligazságok és közhelyek mindent elborító középszerűsége. Járt ez már nálunk, a legutóbb negyven teljes évig időzött is itt, ismerjük. Kegyetlen ellenfél. Orbánéknál is pusztítóbb. Ez az egyetlen, amiben kiemelkedő ez a rendszer.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!