Várkonyi Andrea szerint önfegyelem kell a kamera előtt

„Van olyan ember, aki nem bír megszólalni kamera előtt. Számomra ez olyan, mint a nyelvérzék; szerencsés adottság” – tette hozzá. A tévézés hobbiként kezdődött a TV2 híradósának, de szegedi egyetemi évei alatt fontos része lett életének. „Természetesnek éreztem, hogy szerepelek és a tévében dolgozom, de magamtól eszembe sem jutott, hogy továbblépjek az országos televíziózás szintjére. Szegeden kerültem először tévéstúdióba, az érettségim előtt. Óvodás korom óta szerepeltettek ünnepélyeken, később az iskolarádió főszerkesztője voltam. Nem én jelentkeztem ezekre a szerepekre és nem is szüleim javasolták, egyszerűen csak belecsöppentem ebbe a világba” – emlékezett vissza.
Először a helyi kábeltévénél dolgozott: heti magazinműsort vezetett nyolc éven át az orvosi egyetem mellett. „Miután lediplomáztam, az orvosi munka mellett is folytattam a műsorvezetést. A magazin élőben futott, színes témákkal, számtalan érdekes vendéggel. Remek iskola volt, kellő rutint és felkészültséget adott, mire a TV2-höz kerültem” – mondta. „Az igazat megvallva, ölembe esett a lehetőség, hogy a Tényeket vezessem, nem is volt időm gondolkozni azon, milyen műfajban képzelném el a jövőmet. A híradózás mindenesetre vonzott, főként nyolc év magazinműsor után. 2002 januárjában volt az első napom a TV2-nél, Pálffy István partnereként a késő esti híradóban. Ő már akkor is nagy név volt a szakmában és kissé izgultam mellette. A szerepléstől nem tartottam, de nagyobb felelősséggel járt a munkám, mint azelőtt” – magyarázta. „Mi, tévések, kicsit mindnyájan egoisták vagyunk. Éreztem, nem mindenki nézett rám jó szemmel, hogyan is csöppentem oda, miért nem kellett kilincselnem érte. Megküzdöttem az előítéletekkel. Pachmann Péter nagy segítségemre volt a beilleszkedésben, vele már műsorvezető párossá válásunk előtt is jóban voltunk.”
Várkonyi Andrea szerint a műsorvezetőknek kevés alkalmuk van a híradókban önmagukat adni, de mikor mégis lehetőség adódik rá, fontos megpróbálni a saját stílusukat hozni. „Korlátok közé vagyunk szorítva és szinte két dimenzióban létezünk a képernyőn. Az sem látszik, hogy van-e egyáltalán lábunk. A műsorvezető hamar felfogja, hogy a híradóban nem az ő véleményére kíváncsiak. De elköszönésnél, vagy mikor műsorvezető társammal összebeszélünk, akkor lehet hétköznapinak, lazábbnak lenni” – mondta. „Ahhoz pedig, hogy eltekintsünk a napi gondoktól és ne tűnjünk szomorúnak, rosszkedvűnek a kamera előtt, önfegyelem kell. Vannak olyan műfajok, ahol akár bele is férhet, hogy a műsorvezetőnek milyen napja volt; a hírműfaj nem ide tartozik. Olykor rengeteg energiát emészt fel frissnek, kipihentnek látszani, ha éppen nagyon rossz kedvem van, vagy nem aludt éjszaka a gyerek” – tette hozzá.
Inkább internetpárti, ritkábban olvas nyomtatott sajtót. „Rendszeres rádióhallgató és tévénéző vagyok. A kocsiban hallgatom a híreket, napközben több alkalommal böngészem a világháló hírportáljait. Ha szabadságon vagyok, kikapcsolom magam, de érzem, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik a napi rutinomból. Dolgozni azonban még sosem mentem be úgy, hogy nem tudtam, mi történt a világban.” A híradós azt is elmondta, szövegeiket ők írják meg, de hogy a néző szemébe nézhessenek adás közben, súgógépről olvassák a híreket. „Számos esetben előfordul, hogy elromlik a gép; ilyenkor válik igazán fontossá az alapos felkészültség. Mégsem mondhatom a papírjaimba bújva a szövegem... Fel kell néznem a kamerába és így kell beszélnem. A néző semmit sem vehet észre: a technikai problémáknak a stúdión belül kell maradniuk.”Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!