Dalolós beszélgetés egy formabontó javaslatról - Tudja jól, fog ezért kapni hideget is, meleget is. Pedig a kérdés jogos: hogyan lehet megtanítani a klasszikus verseket a mai általános iskolásoknak, a digitális technológiák világába beleszületett Z generációnak? A tantervek annyi szakszóval bástyázták körbe a verseket, hogy a gyerekek sokszor már egyáltalán nem is értik, miről szólnak a valójában. Ezen változtatna Lackfi János költő, aki először a Himnuszt „szedte szét”, hogy megmutassa a tanároknak: másképp is lehet az irodalmat tanítani. Vele beszélgettünk.

 
 

– Miért kezdte el foglalkoztatni a gondolat, hogy hogyan lehet régi verseket korszerűen tanítani, megértetni a gyerekekkel?

– Kortárs költőként van egy nagyon erős kötődésem a hagyományhoz, folyamatosan írok parafrázisokat, újabban mémeket is gyártok elferdített idézetekkel, mint például a Párizsba tegnap bemigrált az ősz. Rengeteget lépek fel iskolákban, sokszor beszélgettem már pedagógusokkal arról, hogy mit lehet kezdeni a klasszikusokkal. Szülőként nem egyszer tapasztaltam, hogy a gyerek nem értette, ugyan mi a bánat az a tenfiad, rabiga vagy hamvveder. Baj az is, hogy körbebástyáztuk az irodalmi műveket történelmi adalékokkal, amik persze fontosak, de mostanra teljesen rátelepedtek a szövegekre. És ha az ember nem ormótlan irodalomtörténészi szakszavakkal – mint érzelmi ambivalencia vagy kulturális megkésettségtudat – közelít a szöveghez, hanem emberi érzésekhez, helyzetekhez köti, akkor a vers sokkal érthetőbbé válik. A Tanító folyóirat megkeresett, nem írnék-e rendhagyó gyakorlatokat általános iskolás tanároknak klasszikus, bekövült szövegeink feldolgozásához, és én igent mondtam.

– A Himnusz az egyik legmagasztosabb versünk, hogyan lehet lefejteni róla a rárakódott értelmezéseket?

– Akármennyire fennkölt is legyen, a Himnuszban egy egyszerű emberi gesztus működik; ez tulajdonképpen kunyerálós vers. A Jóistentől, a főnöktől, a világrendező elvtől próbálja kikunyerálni, hogy legyen már itt jókedv meg bőség. Hasonló szituációk pedig léteznek a gyerekek életében, kunyerálnak fagyit, később meg a kocsikulcsot. Ha sikerül elérni, hogy a gyerek megértse a párhuzamot a saját életével, rájöjjön, hogy ez róla is szól, az már egy siker.

– Általában miért nem sikerül ezt elérni az osztálytermekben?

– Az oktatásban a vers szent és sérthetetlen – vagy érthetetlen –, egy szót sem lehet benne megváltoztatni. Az én gyakorlataim ezzel szemben pont arról szólnak, hogy hogyan szedjük szét a verset. Szerintem csak így tanulhatjuk meg a működését, így láthatjuk, milyen jól meg van csinálva. Ha a gyerekek számára ez kaland, átírják, atomjaira szedik a verset, akkor végül az eredeti szöveg is beég. Közelebb kell vinni a verseket a gyerekek mindennapi világához, hogy bensőséges viszonyt alakíthassanak ki a szöveggel. Fontos, hogy lehessen énekelni, akár a Most múlik pontosan vagy valamelyik menő Wellhello-sláger dallamára, így megérzik, mi a költészet lényege. El nem tudjuk képzelni, hagy a Himnusz más dallamra íródott volna, mint ahogy most énekeljük, pedig tudjuk, hogy a zenemű későbbi. Majdnem biztos, hogy eredetileg kanásztáncritmusra írta a verset Kölcsey, mennyire másképp, szilajabban, harcosabban hangozik így! (És ekkor a költő a Megismerni a kanászt dallamára énekli a Himnuszt.)

– Tényleg másként hangzik, bár azt hiszem, ezen a ponton beleütközünk az írott sajtó korlátaiba. Inkább arról kérdezném, fel vannak-e készülve a tanárok, tanítók erre? Hogy rappelve tanítsanak életrajzokat, mert úgy jobban megragad, vagy próbálják kortárs popslágerek dallamára énekelni a Himnuszt. Milyen visszajelzéseket kap tőlük?

– A himnuszos cikk kapcsán nincs nagy felhajtás egyelőre, de a szerkesztők már kaptak pozitív visszajelzéseket. Hosszú távon fog elválni, hogy a tanárok hasznavehetőnek találják-e. Kis buktatója a dolognak, hogy egy teszten vagy az érettségin sajnos a tankönyvi lózungokat kérik majd számon a gyerekeken. A berappelt életrajzok viszont ebben is nagyon hasznosak, a fontos infók mind rímhelyzetben állnak, s ha a tanárok bele mernek vágni a közös rappelésbe, az nagy ugrás lehet. Egyébként azt tapasztalom, hogy a sok remek magyartanárnak köszönhetjük, hogy „áll Buda még”. Ők keresik, kutatják a lehetőséget, hogyan lehet jól irodalmat tanítani. A tantervek, a könyvek sokszor életidegennek, tanteremidegennek tűnnek felnőttes dumáikkal, elvárásaikkal. Így a tanárok egy része végül eldobja a tankönyvet, és próbál értelmesen beszélni a szövegekről.

– Vajon miért nem jók ezek a tantervek?

– Nagyon sokszor azt érzem a magyar tankönyvek és a tananyagok kialakítása kapcsán, hogy van egy permanens félelem és kisebbségi komplexus azzal kapcsolatban, hogy nem elég egzakt ez a tudomány. Bezzeg a matek, abból buktatni is lehet! Ezért próbálják minél objektívebben kinézőre csinálni a tananyagot, hogy pontosan számon kérhető legyen.

– Sok újítás éppen a szülők felháborodásán bukik el. Haragjukat megtapasztalhatta ön is Véletlen című verse kapcsán, de Varró Dani, Tóth Krisztina is kapott hideget-meleget a tankönyvekben megjelenő verseik kapcsán. (Lásd keretes írásunkat.)

– Fura dolgok ezek, van az embereknek valamiféle meggyökerezett magasztos képük a költészetről. Az iskola után nagyon sokáig nem foglalkoznak versekkel egyáltalán, aztán amikor szülők lesznek, előjön egy reflex, hogy a gyereknek csak nagyszerű és pompázatos verseket szabad olvasnia. A régi költőket – akiket sokszor nem igazán ismernek – elkezdik félteni a gonosz maiaktól. Úgy gondolják, hogy ami ma történik a költészetben, az csúnya és érthetetlen. Ez egy kényelmes álláspont, mert így nem kell olvasni, sem az újat, sem a régieket, mert azokról, ugye, tudni lehet, hogy jók. Egyébként én ezeket a haraghullámokat, amelyek végigsöpörnek az interneten, nagyon tudom értékelni, mert az irodalom halála nem az utálat, hanem az unalom. A harag már legalább érzelem, felspannol, megdobja a pulzust. Más persze, ha fenyegetőzésbe fordul, mint Tóth Kriszta esetében. A honlapomon kaptam olyan visszajelzést egy idős embertől, hogy ugyan tetszenek az ott közölt dolgok, de ő már nem bírja, ha ennyire felkavarják az érzelmeit. Az irodalom ilyen szempontból veszélyes üzem, mert megbirizgálja a lelket, és van, aki ebből nem kér.

Kortárs költőink az utóbbi időszakban többször is megtapasztalták az internet népének haragját és szövegértési képességeinek hiányát tankönyvekben megjelenő verseik kapcsán. Lackfi János Véletlen című verse körül is nagy volt a felháborodás, a tinik nyelvhasználatán ironizáló vers „csomizom a ruciba a habtestem tinibugyi gumija bemélyedten” részlete háborított fel sokakat. Varró Dániel is megkapta a magáét, Hat jó játék kisbabáknak című verse miatt titulálták sokan rossz költőnek, mi több, rossz szülőnek. A háborgók többek között a „Jó játék a konnektor” kezdetű versszakkal nem tudtak mit kezdeni. Legutóbb Tóth Krisztina esetében egészen fenyegetésig fajult a dolog, Pitbull című verse néhány fajtatulajdonosnak nem tetszett, mert szerintük rossz színben tüntette fel a kutyákat. Volt, aki azzal fenyegette meg a költőt: pitbullal fogja széttépetni, ha nem írja le, hogy a pitbull egy békés fajta.

 


Lackfi János
• József Attila-díjas költő, író, műfordító és Nyugat-kutató.
Az ELTE Magyar
Irodalomtörténet Tanszékén doktorált. 1996 óta a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem Francia Tanszékének adjunktusa, a kreatív írás program egyik vezető
oktatója. Hat gyermek édesapja, felnőtteknek szóló vers- és prózakötetei mellett
számos gyermekkönyve is megjelent.

 

Lackfi János a Tanító folyóirat felkérésére írt vitaindító cikket, azzal kapcsolatban, hogyan lenne érdemes az általános iskolásoknak tanítani a költeményt, annak érdekében, hogy jobban megértsék, magukénak érezzék a verset. Azt javasolja többek között, a tanítók vegyék végig a gyerekekkel, hogy ők maguk milyen szituációkban, milyen érvekkel szoktak pénzt kunyerálni fagyira, mert Kölcsey költeménye is egy hasonló szituációt mutat meg. Javaslatokat tesz, hogy milyen mai slágerek dallamára lenne érdemes az osztálytermekben elénekelni egyes versszakok átiratait, illetve milyen instrukciók alapján szedjék szét maguk a gyerekek a verseket. Lackfi János a folyóirat következő számában a Szózatot, majd a Füstbe ment tervet veszi górcső alá, aminek különösen örül, van benne ugyanis két sor, ami Petőfire egyáltalán nem jellemző, és sokszor még a felnőtteken is kifog.

 

Kölcsey Repp
(Részlet)

Tudod-e tesó, mikor született
Kölcsey Ferenc? Nem?
Mikor a földre pörgött, az az
év ezerhétszázkilencven.
Van olyan, ami nem változik,
ha sírol vagy nevetel:
pölö, hogy a szülőhelye nem
más, mint Sződemeter.
(…)
Nem, nem kacsint a képeken,
elmondhatom, ha érdekel,
gyerekkorában félszemét a feketehimlő
vitte el.
Debrecenbe utazik, ahol filozofálni
is tanul,
nyeste a verset franciául, de
még jobban vágta latinul.

 

Nem értik a szöveget
Borzasztó eredményt értek el a magyar diákok
a 2012-es PISA-teszt számítógépes
szövegértési felmérésén. A csütörtökön nyilvánosságra került
adatok szerint a harmincnégy részt vevő OECD-ország közül a harmincadik
helyen zártak a magyarok. A teszten a 15 évesnél idősebb tanulók számítógépes
ismereteinek, szövegértési képességének és természettudományos
alapkészségeinek összefüggéseit vizsgálták, köztük a digitális szövegértést
is. A szakértőket is megdöbbentő eredmény azt jelenti, hogy minden
ötödik gyerek funkcionális analfabéta hazánkban. Ennyien ugyanis bele
sem kezdtek a feladatba, amelyben egy fiktív belga városról kellett információkat
kinyerni a kitalált település honlapjáról. A magyar fiatalok szenvedtek
az információk megtalálásával, sokszor rossz helyre kattintottak,
vagy nagyon sok idő alatt találták meg a válaszokat.
A felmérés másik meglepő tanulsága, hogy nem lettek jobbak azoknak
a diákoknak a matematikai, természettudományos készségei, és a szövegértésük
sem, akiket infokommunikációs eszközök segítségével tanítottak,
sőt a matematikai teljesítmény még romlott is azokban az iskolákban, ahol
az egy tanulóra jutó legtöbb számítógépet használták. Ennek az lehet az
oka, hogy a számítógép előtt a diákok pár kattintás alatt elkalandoznak a
tananyagtól, a programok pedig nem pótolják a tanári magyarázatot.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!