Csapdák közt az urnáig

– Amikor április 6-án kihajtjuk majd a szavazólapunkat, átlagosan 15 egyéni jelöltet és még ennél is több országos listát találunk rajta, azaz bőven lesz miből válogatni. Ez lenne a demokrácia diadala?

– A demokrácia szempontjából egyáltalán nem volt indokolatlan az indulási feltételeken könnyíteni, ám mivel a választási rendszer egésze csak még inkább megnehezíti a kisebb pártok parlamenti részvételét, a törvényalkotó valódi szándéka megkérdőjelezhető. 2010-ben a szavazatok 7,5 százalékával még 13 mandátumot lehetett szerezni, ez 2014-ben már csak 7-8-ra lenne elég, azzal pedig már nemigen lehet érdemben részt venni a parlamenti bizottságok munkájában, tehát a nagyobb pártok szavazói is érdemi képviselet nélkül maradnak majd. A szavazólap hosszúságának amúgy nincs nagy jelentősége, attól nem lesz demokratikusabb egy választás, ha gyakorlatilag nem létező pártokkal ismerkedhetnek közpénzen a szavazók. A baloldali szövetségnek sem a választási rendszer miatt nincs elég pénze, ideje, hirdetése és médiafelülete ahhoz, hogy legalább a listájának a számát megismertesse a szimpatizánsaival. Az persze aggályos, hogy az egész választást teheti nevetségessé az állampolgárok szemében, ha komolytalan pártok sorát látják majd közpénzen reklámozva, a választások után pedig arról olvas majd, hogy azok nyomtalanul eltűntek, mielőtt visszafizették volna a 2%-ot el nem érő jelöltjeik utáni milliókat. Persze ha mindenki számára világos lesz, hogy itt valami visszásság van, akkor az is előfordulhat, hogy végül az egész arra üt vissza, aki ezeket a szabályokat hozta – de ez már tényleg a közbeszéd alakítóitól függ.

– Egyelőre a többség úgy véli, a jókora kínálat az ellenzéket hozza nehezebb helyzetbe, hiszen az elégedetlenek szavazatai még inkább megoszlanak.

– A tapasztalat azt mutatja, hogy hatékony kampány mellett a jelentéktelen pártokra nem érkezik nagy tömegű szavazat. A félrevezető nevű pártokkal szembeni védekezés viszont nagyon költséges, és nyilván attól vesz el időt, pénzt és médiafelületet, hogy a pártprogramokat ismertessék inkább. Ha már egyszer a választási rendszer ennyire ösztönzi a sok lista indulását, akkor indokolt, hogy kifejezetten elősegítse az állampolgárok tájékozódási lehetőségeit azzal, hogy jól megkülönböztethetőek és beazonosíthatók legyenek a szavazólapon szereplő opciók. Dél-Afrikában például a vezetők fotója és színes pártlogók is odakerülnek a szavazólapra, mi is kitalálhatnánk valamit a fekete-fehér logók feltüntetésén kívül, ami illik a mi körülményeinkhez.

– Megjósolható, hogy az ezek miatti „melléikszeléseknek” mekkora lesz a súlyuk?

– Biztosan lesz emiatt lemorzsolódás. Az 1997-es lengyel választás előtt például megjelent egy nyugdíjasokra fókuszáló párt, amit a közvélemény-kutatások egy időben a parlamentbe jutásra esélyesnek mértek. Az akkori nagy jobboldali tömörülést, a Szolidaritást ez aggasztotta, ezért jókora befektetéssel létrehoztak gyakorlatilag ugyanazzal a névvel egy másik nyugdíjas-pártot. Végül ezek ketten csaknem ugyanannyi, 200 és 300 ezer közötti szavazatot kaptak, vagyis látszott, hogy sikerült megtéveszteni és megosztani a választópolgárokat. De az 1990–2000 közötti romániai választások is azt mutatták, hogy akár fél százalékot is összehozhatnak olyan gyakorlatilag ismeretlen pártok, amelyek valamelyik nagyobb párthoz nagyon hasonló névvel futnak. A százalékos szám kicsinek tűnhet, de több tízezer szinte biztosan becsapott szavazót takar. Ha az áruházakban nem engedjük azt, hogy az Adidas termék mellé hasonló logót használó Adido táska kerüljön, akkor a választási törvényben is érdemes tenni azért, hogy a szavazók szuverenitását megvédjük.

– Ha a törvényalkotó erősen kétséges okokból könnyített az indulási feltételeken, helyzetbe hozva kétes hátterű, gyaníthatóan csak az állami támogatásra apelláló szervezeteket, az nem kérdőjelezi meg a választások alapvető tisztaságát?

– Sok olyan eleme van az új választási szabályoknak, amelyek megérettek az alkotmánybírósági vizsgálatra. Az előző választási törvénynek is volt számos eleme, amit az Ab idővel megsemmisített, most azonban még egy már tavaly befogadott és igencsak megalapozottnak tűnő állampolgári panaszt sem bírálnak el a választások előtt. Általában azonban az jellemző az új választási rendszerre, hogy ahol nyilvánvaló alkotmányossági aggályok vetődnek fel, azoknak kicsi a hatásuk a választás eredményére, míg azon tényezők esetén, amelyek jelentősen befolyásolhatják a mandátumok eloszlását, már nehezebben demonstrálható az alkotmányossági probléma.

– A választókerületek határainak „ügyes” átszabása melyik kategóriába tartozik?

– Az utóbbiba, hiszen az ugyan sérti a demokrácia minőségét és a világon mindenütt a csalás érzetét kelti, de jogi értelemben nem lehet alkotmányos aggály, hogy úgy véljük, az új választási térkép a Fidesznek kedvez majd. Pedig a szimulációk azt mutatják, hogy szoros verseny esetén a mandátumok 5-7 százalékát is befolyásolhatja pusztán a választókerületek határainak átrajzolása. Hozzá kell tenni, hogy ezek a szimulációk abból indulnak ki, hogy Magyarországon választásról választásra jelentős folytonosság mutatkozik a pártok szavazatainak földrajzi megoszlásában – ami igaz –, ugyanakkor természetesen nem tudnak számolni a 2010 és 2014 közötti változásokkal, így valamekkora hiba biztos van bennük. Éppen ezért nehéz jogi érvelésben felhasználni őket. A választókerületi határok megvonására vonatkozó szabályok szerintem hemzsegnek az alkotmányossági problémáktól, de ez nem jelenti azt, hogy a szabályok változásával az adott politikai állapotok mellett ki lehetne küszöbölni a pártos térképrajzolás lehetőségét.

– Az előzetes kalkulációk szerint előállhat olyan helyzet, amelyben a Fidesz az ellenfelénél kevesebb szavazattal is parlamenti többséget szerez. Milyen hatással lenne ez a közhangulatra, a régi-új kormány hitelességére?

– Történt már egyszer hasonló, szerintem 1998-ban is volt olyan szocialista szavazó, aki nem igazán értette, hogy lehet az, bár ők kapták a legtöbb szavazatot, mégsem ők alakítottak kormányt. Abban a helyzetben viszont az MSZP, nagyon helyesen, elismerte a vereséget – így nem volt se lázongás, se bizalmatlanság a kormány iránt. 2002-ben viszont be lehetett indítani embereket, hogy foglalják el az Erzsébet hidat. Itt is minden azon múlik, a politikai szereplők hogyan kommunikálják majd ezt a helyzetet.

– És milyen lenne egy ilyen furcsa eredmény fogadtatása külföldön?

– Valamelyest tovább csökkenne a kormány és általában a magyar demokrácia már amúgy is sokszor megkérdőjelezett hitelessége.

– Négy éve talán csak a Fidesz volt az, amelyik helyzeti előnyénél fogva lényegében nem ígért semmit a kampányban, mostanra viszont szinte mindenki követte a példáját. Ráadásul az hagyján, hogy nem beszélhetünk a programok versenyéről, de mintha az intenzív kampány is váratna magára.

– Azt gyanítom, hogy a választók sem nagyon éreztetik a pártokkal, hogy pont a programokat hiányolnák a politikából, meg az ellenzéki pártoknak is nagyon meg kell gondolniuk, hogy nyernek-e annyit egy program meghirdetésével, mint amennyi annak kockázata, hogy abból inkább csak mások által tévesen és félrevezetően kiragadott elemek jutnak majd el a szavazókhoz. Egyrészt gondoljon csak arra, hogy milyen sok pénzt költ valaki azokra a bohócos plakátokra, amelyek azt sejtetik, hogy Hagyó Miklós is indul a baloldal listáján. Másrészt, gondolom, ön se hallott arról, hogy az LMP 2012-ben egy alternatív költségvetést készített: pedig rengeteget dolgoztak rajta, csak aztán kiderült, nincs olyan médiafelület, ahol ez átjutna az állampolgárokhoz.

– A választók szemében jelenthet egyfajta hitelességet az, hogy az említett plakátokon nem egy párt vagy a kormány logója van, hanem egy névleg civil szervezeté, a CÖF-é?

– A negatív kampány lehet informatív, jogos és hatásos is, de sosem szimpatikus a választóknak. Ezt elég sok amerikai kísérlet igazolta. Ebből az következik, hogy a legjobb, ami egy párttal történhet, ha helyette valaki más mond negatív dolgokat az ellenfelére. A kritika tárgyának és a független médiának dolga, hogy rábizonyítsa az ilyen hirdetőre, ha pártfüggő, vagy netán a pénze származik kétes forrásból.

– De az emberek fejében nem kapcsolódik össze a CÖF és a Fidesz?

– Biztosan nem tartja mindenki független szervezetnek a CÖF-öt. Ez pedig így könnyen a visszájára fordulhat. Nagyon nagy tömegben lehetnek ma Magyarországon olyanok, akik nem tudják eldönteni, igaz-e a Fideszre az, amit sokan állítanak, azaz hogy közpénzekkel visszaélve, párthoz közel álló, arra nem érdemes embereket vagy szervezeteket támogat, és ezt még választási célokra is használja. Ebben a helyzetben, ha bármi olyat tesznek, ami kicsit is alátámasztja ezt a vélekedést, az nagyon súlyosan vissza is üthet, ha az ellenzék ezt kihasználja. Persze ez már a politikai szereplők ügyességén és médiajelenlétén is múlik.

– És mi a helyzet akkor, ha ezek az erőforrások, főként a médiajelenlét, egyenlőtlenül oszlanak el?

– Akkor a választások kevésbé lesznek képesek arra, hogy hitelesen kifejezésre juttassák a választói akaratot. De például egy korábbi tanulmányunk szerint 1994-ben a köztelevízió túlhevült propagandamunkásai alighanem többet ártottak, mint használtak az MDF-nek. A mostani helyzetben az ellenzéknek tényleg nehézséget okoz komplex üzeneteket eljuttatni az emberekhez.

– Azért a kormányoldal, amelynek bőven akadnak megjelenési felületei, se bonyolítja túl az üzeneteit, gondoljunk csak a rezsicsökkentésre.

– Azért az egy elég komplex és többrétegű üzenet, nagyon jól összefoglalja azt, mit gondolnak a világról és a választókról. De egy kormányoldal elkötelezettségeit úgyis inkább a tettek alapján ítéli meg a szavazó.

– Az egyik legfontosabb kérdés, amire április 6-án választ kapunk, hogy mi az igazság a bizonytalanokkal kapcsolatban, akikbe amolyan utolsó szalmaszálként kapaszkodik mostanság az ellenzék.

– Erről én sem tudok többet, mint ami a közvélemény- kutatásokban olvasható.

– És azoknak lehet hinni?

– Akinek tíz-húsz évre visszakereshető adatai vannak, ami alapján láthatjuk a várható pontosságát, és akiről tudjuk, a megélhetése a piackutatók között attól is függ, hogy hiteles marad-e, annak igen. Persze ez is egy nehéz szakma, amiben időről időre igazítani kell a technológián, mert a válaszadók is változnak, és ennek során óhatatlanul előfordulnak tévedések. De én a hiteles inflációs előrejelzésekre is szívesebben építek a pénzügyeim tervezésében, mint a magam amatőr megérzéseire a gazdaság állapotáról.

– Egyes beszámolók szerint viszont az utóbbi időben jelentősen csökkent annak az esélye, hogy valaki egyáltalán szóba álljon a közvélemény-kutató cégekkel, ami adott esetben utalhat széles körű rejtőzködésre.

– Ha ez így is van, nem feltétlenül a politikai titkolózáshoz van köze. Folyamatos csökkenés tapasztalható abban, hogy egy véletlenül kiválasztott mintából hány embert lehet elérni és hajlandó is válaszolni egy közvélemény- kutatásra. Magyarországon 1989–90-ben ez az arány még 70% fölött volt, 2010-ben már alig érte el a 40%-ot, és mostanra még csökkenhetett valamelyest.

– Mi magyarázhatja ezt a visszaesést?

– Többen élnek az otthonuktól távol, és egyszerűen az emberek kevésbé együttműködőek, és nem gondolják, hogy a jó modor nevében készségesnek kell lenniük a közvélemény-kutató cégekkel. Sokkal több a negatív élmény, hiszen akinek van vezetékes telefonja, tudja, hány marketingjellegű hívást kap naponta, ez pedig csökkenti a válaszadási készséget mindenféle megkereséssel szemben. Van egy velünk született kooperációs készségünk, de mostanra a többségben kialakult egy ellenérzés azokkal szemben, akik abból élnek, hogy kérdéseket tesznek fel nekünk, amikből nekünk semmi hasznunk.

– De az, hogy szűk 25 év alatt nálunk 70%-ról 40% alá csökkenjen az együttműködési hajlandóság, mégiscsak több mint drámainak tűnik, és nehéz elhinni, hogy nincs köze a politikához.

– Ez a világon mindenütt jelen lévő tendencia, a számok a teljesen félelem nélküli, demokratikus országokban is drámaian csökkentek a közvélemény-kutatások kezdete óta.

– De Magyarország nem egy teljesen félelem nélküli, demokratikus ország.

– Hallottam erre példát olyanoktól, akik a kampányban aláírást gyűjtöttek. Egy ismerősöm, aki Budapest környékén járta az utcákat, és akinek nincs okom megkérdőjelezni a szavahihetőségét, mesélte, hogy akadtak, akik mihelyst meghallották, hogy a polgármester pártja ellen gyűjt, biztosították egyetértésükről, de félelemre hivatkozva nem írták alá az ívet. Mások pedig eleve csak olyanokhoz mertek odamenni, akiket jól ismernek. Személyiségfüggő persze, hogy ki mitől és mennyire fél. Azt gondolom, a politikai hatalomtól való félelem ma Magyarországon még az arra leginkább hajlamos emberek között is az enyhébb félelmek közé tartozik. Éppen ezért nem számítok arra, hogy széles tömegek maradnak távol a választástól emiatt. Nem biztos persze, hogy helyesen ítélem meg az ország állapotát, és az is igaz, már az is nagyon szomorú látleletet ad, hogy ilyenekről egyáltalán beszélni kell.

– A közmunkaprogrammal a kormány a választók jókora rétegét „láncolta magához”. Az ő körükben nyomhat a latba a félelem, ha úgy gondolják – vagy valaki azt mondja nekik –, hogy ellenzéki győzelem esetén elvesztik a jövedelmük egy részét?

– Hitelesnek tűnő beszámolókból két-három dokumentált eset tűnt fel a sajtóban, ahol közmunkásokat politikai szolgálatok teljesítésére késztettek. Nem lehet megítélni, hogy ez mennyire gyakori, de már egy ilyen zsarolás is árt a demokráciának. Az említett ismerősömnek azt panaszolta valaki, a polgármester felesége azt mondja, hogy „be lesznek ám kamerázva a szavazóhelyiségek”. Mi ezt innen nézve tarthatjuk képtelenségnek, de azok az emberek úgy élték meg, hogy vigyázni kell, mert láthatják, hogyan szavazunk. Vagyis a dolgoknak nem kell feltétlenül megtörténniük ahhoz, hogy elültessük az emberek fejében a félelmet, és nem biztos, hogy érdemes az ilyen félelmekről túl sokat beszélni.

 

Párt	Egyéni jelöltek száma	Kampánytámogatás (millió forint)
Fidesz–KDNP	106	703
Jobbik	106	703
LMP	106	703
MSZP–Együtt–DK–PM–MLP	106	703
Szociáldemokraták	82	529,75
JESZ	81	528,75
SMS	67	364,5
A Haza Nem Eladó	66	364
MCP	60	358,5
ÖP	59	357,5
KTI	57	355,5
SEM	52	201
ÚMP	50	199
FKGP	49	198
ÚDP	49	198
Együtt 2014	34	183
Munkáspárt	33	182
Zöldek	33	182

Vagyis csak a 18, országos listát állítani tudó párt 7 milliárd forintnál is több pénzt kap a kampányra, rá adásul további 35 szervezet tud legalább egy egyéni jelöltet indítani, nekik együttesen 341 millió forintot utal az állam. Ha feltételezzük, hogy csak a négy nagy párt lépi át az 5 százalékos küszöböt, akkor elmondhatjuk, hogy több mint 4 milliárd forint köt ki rövidesen olyan szervezeteknél (pártoknál), amelyek mögött valós társadalmi támogatottság nincsen.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!