'Vélt keresztény értékeket védenek, közben valós keresztény értékek kérdőjeleződnek meg'

– Komoly indulatokat kavart pár hete az a blogbejegyzése, amely a szlovákiai népszavazás – a melegek házassághoz és örökbefogadáshoz való jogáról – eredményét és az arra egy vezető kereszténydemokrata politikustól érkező reakciót elemezte. Semjén Zsolt szerint az azonos neműek házasságának elutasítása a keresztény értékekről és normalitásról tett tanúságtétel. Önből sok minden „kibukott” mindennek kapcsán: írt a keresztény értékekre való hivatkozás kérdésességéről, arról, hogy a normalitás fogalmát téves a kereszténységgel azonosítani, és arról is, hogy egy társadalom diszfunkciójáról árulkodik, ha egyeseket nem hagy beilleszkedni. Mit látott, amikor belenézett az örvénybe, amit kavart?

– Egy számomra eddig ismeretlen és sötét világot, amely sokkolóan erőszakos. Még akkor is, ha látszólag kulturált formában agresszív. Miközben egyfajta problémáját feszegettem a társadalomnak és a félreértett kereszténységnek, egy másik, még komolyabb problémára bukkantam. Hogy felekezetektől függetlenül, bár azok érdekében, milyen indulatok áradnak. Hogy vélt keresztény értékeket egyesek oly módon védelmeznek, hogy azáltal valós keresztény értékek kérdőjeleződnek meg. Hogy erőszakosan és durva bántásokkal adják elő a nézeteiket például a kommentekben. Azt hiszem, az ateista valláskritikusoknak pontosan ez a bajuk a vallásos emberekkel. Ha a Charlie Hebdo-ügyből valami megtanulható nekünk, vallásos embereknek, az az, hogy az erőszak erőszakot szül, és hogy mi is képesek vagyunk erőszakos módon képviselni azt, ami szerintünk igaz.
Ha magamat kész is vagyok feláldozni az igazságért, mást nem áldozhatok fel érte. Fel kell ismerni ezt a határt, és tiszteletben tartani a másik ember méltóságát. Ugyanis az előbbre való az elveink érvényre juttatásánál. Ha kérlelhetetlenül biztos vagyok az igazamban, akkor önkéntelenül is elhagyom azt a hozzáállást, amely pedig az igazság keresése során elengedhetetlenül fontos volt: a készséget a valóság befogadására. És így óhatatlanul lezárok, leszűkülök, kizárok. Ez már bizonyos értelemben gyilkolás, hiszen megtagadja a létet attól, ami máshogyan van, mint ahogyan szerintem lennie kell.

– Mintha a keresztény elveknek és értékeknek a felülvizsgálatára ösztönözne. Milyen irányba kellene elindulni?

– Nem hiszem, hogy meg kellene kérdőjelezni alapértékeket. Azt viszont feladatnak látom, hogy újra meg újra friss módon értsük meg az alapüzenetet. És ezt a friss megértést érdemes érthetően és élhetően kifejezésre juttatni. Akár úgy is, hogy a másféle hittel vagy felfogással rendelkező emberekkel is szót értsünk. Nem kell azt gondolni, hogy ez felhígítja a kereszténységünket. Éppen ellenkezőleg. Számos pozitív példát látok erre, mélyen hívő embereket, akik meg tudják élni a keresztény hitüket olyan alapvető értékekben, amelyek mindenki számára érthetőek és érvényesek. Ilyen értékek a szolidaritás, a tisztelet, az igazságosság, a befogadás. Példaszerű számomra ezzel kapcsolatban a katalán piaristák tevékenysége: iskoláik mindenki számára nyitottak, befogadók.

– Miért, talán nálunk nem befogadóak az egyházi oktatási intézmények?

– Valószínűleg az a szándékunk, hogy azok legyenek, de érdemes megvizsgálni, hogy az iskoláink kultúrája valóban nyitott, befogadó-e, és hogy tényleg jellemzi-e őket a szolidaritás, az igazságosság, a tisztelet. Ezek az értékek a piarista iskolákban hagyományosan kiemelt fontosságúak. Mindennek alapja pedig az önismeret. Egy iskolának a nevelési feladatai között az első kell legyen, hogy a gyerekek tisztába kerüljenek magukkal, értékeikkel, el tudják fogadni, meg tudják szeretni magukat, amihez egy félelemmentes légkör szolgáltathat megfelelő közeget – ahol nem érdemjegyeket kapnak, hanem kellően árnyalt visszajelzést. De mindezek nem az ideális egyházi iskola, hanem az ideális iskola jellemzői.

– Az egyre merevebb, a múltban visszafele lépkedő, az egyediséget nehezen kezelő és a társadalmi szakadékokat mélyítő – kereszténydemokrata területként kezelt – közoktatással szemben egyre többen látják a minőségi oktatás és a függetlenség letéteményeseinek az egyes egyházi iskolákat.

– Minden iskolának szüksége van autonómiára, akár világi, akár egyházi intézményről van szó. Olyan autonómiára gondolok, amely saját, közösen megfogalmazott célokban fejeződik ki, amelyek lelkesítőek az adott intézmény tanárainak és diákjainak egyaránt. Ezek a célok nem lehetnek fentről kapott késztermékek. Ugyanakkor minden iskola része egy nagyobb rendszernek, végső soron a társadalomnak. Ezért szükség van olyan összehangolt lépésekre, amelyek az egész rendszert és benne az oktatási kultúrát érintik. Évtizedekig tartó változás ez, amelyhez alapos tervezés és állandó felülvizsgálat kell. A mostani hazai változások némelyik mozzanata kifejezetten üdvözlendő – mint például a portfólióhoz is kapcsolódó önreflexió, a továbbképzések gondolata, a pedagógusok megnyílása egymás felé –, de összességében mintha inkább negatív érzések kísérnék a folyamatot, és azt hiszem, nem pusztán a változás sebessége miatt. Talán a partnerség hiányzik leginkább. Az iskola együttműködésen alapul, viszont egy kényszerek vezérelte kultúrában soha nem lesz együttműködés. A legfontosabb teendő segíteni a tanárokat és a tantestületeket, hogy legyen önbecsülésük, emelt fővel éljenek. Ehhez érdemes lenne komolyan venni őket, szóba állni velük.

– Az emlegetett blogbejegyzésben arról is szót ejt, hogy a kereszténység és a normalitás hagyományosan nem összeférhető dolgok – ez is azt a gondolatot erősíti, hogy akár a fősodorral való szembehelyezkedés helyei is lehetnek az egyházi iskolák. Egyáltalán mi ma az a „normalitás”, amivel szemben nevelik a diákokat?

– Nem arról beszélnék, hogy mi ellen nevelünk, hanem hogy mi a fókusz. Nálunk például kiemelt jelentőségű a közösségi kultúra megteremtése, ami arra alapoz, hogy az ember úgy van „huzalozva”, hogy közösségben érzi jól magát. Vagyis olyan helyzetekben, ahol tehet és élhet a másikért, és ahol őt is befogadják.
Ez egy olyan dolog, ami fájóan hiányzik a felnőttvilágból, és amire az igényt diákkorban lehet megteremteni. Ha ezt a helyzetet idejekorán megteremtjük a gyerekeknek, akkor megszokják, és egyébként maguktól is ezt tartják természetesnek. Ennek alapja az elfogadás: hogy merjem magamat adni és tudjak befogadni, így összeáll valami, ami meghalad mindnyájunkat. Ez alapját képezheti annak, hogy megértsük, elfogadjuk, hogy léteznek kisebb és nagyobb rendszerek, amelyeknek emberek a szereplői, ezért aztán kell és lehet őket értenünk. Mondok egy példát: amikor arról a szerencsétlen fiatalemberről beszélünk, aki néhány hete hegynek vezette a repülőt, csak rá fókuszálunk, arról beszélünk, hogy depressziós volt, és hogy ez vezetett a tragédiához, de arról nem, hogy mindez minek a tünete. Amikor vallásos emberek vallásos indíttatásból követnek el hasonló dolgot, akkor egy rendszert veszünk szemügyre.
Annak minden elemét megvizsgáljuk, próbáljuk megtalálni a helyét az egészben, rájönni az összefüggésekre – ezzel van elfoglalva most a fél világ. Fontos volna a német fiatalembernek az esetében a rendszerről is beszélni. Hogy dolgunk van azzal, hogy mi okozza a mi kultúránkban a depressziót és a saját depressziónkkal is végre kapcsolatba kerülhetnénk. Ilyen feladataink vannak közösséggel és normalitással kapcsolatban. Ha belátom, hogy az, akin a furcsaságot látom, ugyanúgy eleme kisebb-nagyobb rendszereknek, hogy az is én vagyok, akkor már nem kezelhetem őt kivágandó rákos szövetnek, aki nélkül a szövet újra ép lehet. Nem, ha őt onnan kivágjuk, akkor hiány marad a helyén.

– A magyar keresztény közbeszédbe, amelynek kormányzati jogosultsága is van, ezek a gondolatok mintha nem szüremkednének be.

– A kereszténység nem keretrendszer, hanem inspiráció – ennek van teológiai megalapozottsága is: a Szentléleknek a szívemben megszülető ihletét élem meg, az indít valamire. Ez a valami, amit úgy nevezhetünk, hogy keresztényi. Valaki mer ezeknek a belső ihleteknek az indíttatására cselekedni, és van, aki kívülről, a kereszténységet keretrendszerként kezelve gondolkozik, ítél. Ez a hitelesség kérdése. Sokszor mondják, hogy tekintélyválság van, szerintem inkább tekintélyéhség: nagy szükség van a hiteles emberekre. Pozícióból nem fogadható el a tekintély, csak ebből a belső inspirációból és hitelességből.

– Ferenc  pápa megnyilatkozásainak és az itthon sorra megszólaló egyházi emberek szavainak mintha egyre nagyobb jelentősége lenne, talán pont azért, mert sok ponton ellentmondanak a kereszténydemokrata politikusok szavainak.

– Richard Dawkins írja valahol, hogy milyen furcsa, ha egy apáca vagy pap mond egy normális dolgot, akkor mindenki figyel rá. Ez a nézet engem alázatra int. Mert mintha azt is mondaná, pusztán a megszokottól való eltérés is lehet oka annak, hogy felfigyelünk valamire. Nagyon fontos feladatunk van ugyanakkor, hogy éljünk ezzel a figyelemmel, és hogy el tudjuk mondani a ránk bízottaknak vagy hozzánk fordulóknak, hogy ember vagy, akinek méltósága van. Fontos a már említett önvizsgálatot újra és újra megtartanunk: vajon arról szólnak-e a szavaink, a gesztusaink, azt üzenik-e, azt erősítik-eaz emberekben, hogy húzzák ki magukat, hogy emeljék fel a fejüket, akár a kütyüből, akár a szomorúságból.

– Nem a méltóságot adja vissza, ha gyermekként kezelik az embert és megmondják, melyik nap mit csináljon – akár keresztény elvekre való hivatkozással.

– Pont ezek okozhatnak olyan görcsöket, amik aztán erőszakba mennek át. Nekem egyre inkább ez a vesszőparipám. Hogy mindent efelől kell megvizsgálni: méltóságot adnak, közvetítenek a tetteim, szavaim vagy az erőszakot táplálják?

 

+ egy kérdés
– Örvendetesnek tartja a hittanórák és erkölcstanórák bekerülését a tantervbe?
– Ha jól tudom, a hittanórák jelenlegi formában történő megszervezését nem az egyház szorgalmazta, sőt az inkább ellenezte. Személy szerint nekem nem tetszik az, hogy a gyerekeket külön felekezeti csoportba bontsuk ezekre az órákra, akkor már jobb lenne mindenkinek az etikaoktatás. Egy-egy osztályközösség – ami egész biztosan fontos és sajátos eleme a magyar oktatási rendszernek – nagyon nagy nevelő erővel rendelkezik. Nem tűnik szerencsésnek pont etikai kérdések megvitatására elkülöníteni egymástól a társadalom jövendő polgárait, akiknek éppen arra az élményre lenne szükségük, hogy annak idején diákként, kamaszként mégiscsak szót tudtunk érteni fontos dolgokban. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!