Prostik, bankrablók, gyilkosok – Halála után bárkiből lehet szent

Van az a vicc, amikor a hívő megkérdezi a plébánost, hogy mit keres a Szent Antal-szobor a templomban, mikor nem is ő a védőszentje, mire a pap csak annyit válaszol, hogy „elég sokat, fiam, elég sokat”. A hálabiznisz az egyik legjövedelmezőbb vállalkozás még manapság is, védőszentnek lenni pedig sokkal kifizetődőbb, mint például újságírónak – annyi benne az egyetlen bibi, hogy többnyire posztumusz osztják az efféle titulust.

Pedig nem feltétlen kell hozzá aszketikus életet élni. Elnézve a szentek egy részét, sokszor mindegy, hogy halandóként hogyan éltek. Inkább az számít, hogyan haltak, illetve a haláluk előtt átmentek-e egy megtérésnek nevezett metamorfózison, amivel kiérdemelhették, hogy az egyház, az anyaszent glóriát biggyesszen a fejük fölé, és olyan még élő „bűnösök” elé állítsa őket példaképül, akikkel valamilyen módon életük során dolguk volt. Vagy nem. Merthogy olyan is akad, akire sorsolással, ad hoc osztanak védenceket. Szent Antal például mind közül az egyik legnépszerűbb.

Könnyű neki, mondhatnánk, kettő is van belőle. Páduai a szegények és elnyomottak, a meddő asszonyok, várandós anyák, az aratás, az idősek, betegek, éhezők és Portugália védőszentje; Remete Szent Antal pedig (akinek a nevét Páduai felvette) a háziállatok, a hentesek, a szalámikészítők, a bőrbetegek és a kosárfonók felett őrködik. Néhány nap múlva, január 17-én lesz a napja – 2008-ban például a jó minőségű szalámi és húsok garanciájaként tették ekkorra az olasz konyha világnapját.

Az olaszoknál és a spanyoloknál állítólag annyira közkedvelt szent, hogy január 17-én a templomokban több a házi kedvenc, mint a hívő: akinek van kisállata, tudja, hogy az aranyhörcsög, a tengerimalac és a papagáj lelki üdve sem smafu.


Az utolsó falat

Csak januárban vagy kilenc szenthez könyöröghetünk extra figyelemért – azokon a napokon, amelyek ki vannak jelölve az adott szent napjaként, érdemes busásabb adományokat felajánlani a kért jótéteményért cserébe. Állítólag olyan ez, mint a buddhisták háromezerszeres meg milliószoros napjai.

Közvetlenül Remete Szent Antal után, január 20-án Szent Sebestyén veszi célba az íjászokat, katonákat, kézműves céheket, a rendőrséget és az éjjeliőröket. 24-e az újságírókat, írókat és szerkesztőket támogató Szalézi Szent Ferenc napja – érdemes ekkorra időzíteni a fizetésemelés-kérelmet! –, 27-e a nőket pártfogoló Szent Angéláé, 28-án pedig a katolikus iskoláknak és könyvkiadóknak jöhet el a Kánaán. Elképesztő egyébként, mi mindennek és ki mindenkinek van ma már védőszentje: Szent Abdonhoz és Szennenhez fordulhatunk, ha a sáskajárást szeretnénk transzcendens segítséggel megszüntetni, külön védelmezője akad a hóhéroknak és a morálteológusoknak, de akkor is konkrét szenthez imádkozhatunk, ha a fejőnőknek, a cserzővargáknak vagy a garázsokban és benzinkutaknál dolgozók számára szeretnénk kérni valamit. Van ebben az egészben valami abszurd, valahogy mégis a legtöbbünk életében elérkezik a pillanat, legtöbbször a kétségbe esés szüli, amikor utolsó mentsvárként csakis a szentek kínálnak kapaszkodót. Az apósom például Mauthausenben üzletelhetett valamit Szent Antallal, a Páduaival. Büszke nem volt rá, a körülményekről nem szívesen beszélt, és hívő sem lett soha, a szó klasszikus értelmében, de egész hátralévő életében minden étkezése utolsó falatját meghagyta. Szent Antalnak.


Ki kaphat glóriát?

A szélhámosoktól az anorexiás apácákig lényegében bárkiből. Bár a szenteket sokan már-már természetfeletti módon tökéletes földre szállt angyaloknak tekintik, akik még a legkönnyebben elnézhető rossz cselekedeteket sem követték el életük során, ha végignézünk a szentek közösségén, nyilvánvalóvá válik, hogy bizony a szentek sem voltak mindig tökéletesek. Életük során követtek el bűnöket, voltak rossz szokásaik, és csináltak ostoba dolgokat – csak aztán végül valahogy mindig Isten szolgálatában kötöttek ki. A katolikus egyház egyik legismertebb szentje, a 4-5. században élt Szent Ágoston híres mondása – „Istenem, adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást, de még ne!” – sokat elárul a jómódú ifjúról, aki igazi szívtipróként kezdte világi életét. Párhuzamosan két-három szeretővel ízlelgette az élet gyönyöreit, s csak azután fogadott cölibátust, és adta oda magát Krisztusnak, miután a házasság intézményébe is beletörött a bicskája. Szent Ágoston mégis kismiska Egyiptomi Szent Máriához képest, aki 12 éves korától 24 éves koráig gyakorlatilag prostituáltként élt. „Semmi sem tette olyan boldoggá, mint fiatal, ártatlan keresztény férfiak megrontása. Amikor egyszer csatlakozott egy Rómába tartó zarándoklathoz, nemcsak a hajó teljes legénységét, hanem az összes zarándokot is elcsábította” – mondja róla Thomas Craughwell történetíró.

Később persze ő is megtért: éppen Jeruzsálemben járt, ahol újabb elcsábítandó keresztény férfiakra vadászott, de amint éppen belépett volna egy templom kapuján, hirtelen azt érezte, hogy egy különös erő visszahúzza. Néhány pillanat alatt megbánta bűneit, imádkozott Szűz Máriához, és még áldozott is. Állítólag hangot is hallott, ami arra szólította fel, hogy keljen át a Jordán-folyón, és éljen a világtól teljesen elzárkózva a sivatagban.

A 6. században élt Szent Szofróniusz püspök szerint ezeket az évtizedeket különböző füveken és növényeken tengődve élte túl. Rajtuk kívül akadtak mások is, akik jó útra térésük előtt konkrétan kacérkodtak a bűnnel: Szent Kallixtusz sikkasztóként kereste kenyerét, mielőtt 218-ban Milánó püspökévé választották; a nincstelenekkel foglalkozó, betegápolói közösséget alapító, 16-17. században élt, olasz származású Lellisi Szent Kamill pedig élete első felében hamiskártyásként, szélhámosként és zsoldosként szerzett hírnevet magának.


Istennek tetsző

Voltak, akik csak az utolsó pillanatokban adták fel addigi bűnös életüket, mégis felvették őket a szentek sorába. Közülük a leghíresebb Szent Dizmász, a „jobb lator”, aki egyike volt annak a két gonosztevőnek, aki Krisztussal együtt halt meg a kereszten.

A Biblia szerint Dizmász halála előtt, a keresztfán tért meg, és ez elég volt neki, hogy Krisztus jóindulatát elnyerve bebocsátást kapjon a mennybe.

A 20. században is volt példa hasonló esetre. Jacques Fesch playboyként, bankrablóként és gyilkosként híresült el: mivel a szülei nem voltak hajlandók jachtot venni neki, amellyel Tahitira szeretett volna utazni, kirabolt egy bankot és közben egy rendőrt is megölt. Halálra ítélték, ám még mielőtt végrehajtották volna az ítéletet, Fesch megtért: levelezni kezdett a családtagjaival, kibékült a feleségével, és méltósággal viselte büntetését. Utolsó szavai ezek voltak: „Szent Szűz Mária, könyörülj rajtam!” Párizs érsekét, Jean-Marie Lustigert annyira meghatotta, hogy az egykori bűnöző buzgó katolikus lett, hogy kérvényezte a boldoggá avatási eljárás megkezdését.

Sosem láthatunk Isten szemével – mondogatta mindig Gyuri atya, akivel sok-sok évvel ezelőtt együtt szalonnázgattunk szerda reggelente, szigorúan a bibliaismeret jegyében. Az aszketizmus korábban maga volt a VIP-belépő a mennyországba, de már inkább bűn számba veszik, ha valaki túlságosan sanyargatja a testét, amit Isten adott neki. Pedig Ávilai Szent Terézből is szent lett, aki a szent anorexia és bulimia jegyében hánytatta magát gallyakkal és olajfaágakkal.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!