Pokoljárók - Beszélgetés Kálmán Olgával Álomország című könyvéről

– Miért gondolta azt, hogy újat tud mondani a menekülthelyzetről?

– A Charlie Hebdo-merénylet után sejthető volt, hogy erről a kérdésről szól majd a világ, ez határozza meg az életünket. Nem volt kérdés, hogy erről érdemes írni. Rendet kell tenni a fejekben. Lássunk már tisztán, gondolkozzunk!

– Miért, nincs rend?

– Nincs! Nemtudás van és végtelen leegyszerűsítés. „Ezek mind terroristák; eldobálták a nekik vitt ételeket; szemetet hagytak maguk után” vagy éppen a másik véglet: „mindenki a bombák elől menekül, fogadjuk be őket kérdezés nélkül” – ezek a sablonok ragadtak meg az emberek fejében, holott ennél sokkal árnyaltabb a kép.

– A terrorizmusnak semmi köze nincs a menekültkérdéshez?

– De, csak nem úgy, ahogyan ezt a politika sulykolja. A terroristák általában nem álcázzák magukat menekültnek, nem vándorolnak hónapokig áldatlan állapotok között. Inkább business classon utaznak, mintsem életveszélyes helyzetek sorát vállalnák. Ráadásul kiépült egy dollármilliárdos üzleti világ, a gigászi embercsempész-hálózat, ami „generálja” a menekültáradatot. Például elkezdenek lőni egy falut, a menekülőket pedig már készenlétben várják az embercsempészek. Valószínű, hogy ugyanazok tüzelnek, mint akik a falu másik végén állnak és szedik a pénzt.

– Nem lett volna hitelesebb, ha más országokba, menekülttáborokba is ellátogat?

– Neves újságírók, humanitárius szervezetek végigjárták a táborokat, interjúkat készítettek, jelentéseket tettek közzé. Ezek közül néhány a könyvben is megtalálható. De én nem menekültéleteket akartam bemutatni, hanem össze akartam fűzni a sorsukat a miénkkel, a történeteiket a mi történeteinkkel. Ráadásul a mostani helyzet a világtérképet is megváltoztatja: mindenki részese itthon és a kontinens szinte minden pontján.

– Néhány sorson keresztül lehet valós képet adni a témáról?

– Igen, mert akikkel beszéltem, végigjárták a stációkat: hónapokon át utaztak életveszélyes, kínkeserves körülmények között, addig gyalogoltak, amíg „elfogyott” a bőr a talpukról, megjárták a börtönöket, a táborokat, verték őket. Ahhoz, hogy eljussanak, mondjuk, a Keleti pályaudvarhoz, mindannyiuknak meg kellett járniuk a poklot.

– Ez a könyv „megszeretteti” a menekülteket?

– Nem ez vezérelt, hanem az, hogy segítsek a helyzet megértésében. Úgy ítéletet mondani róluk, hogy nem ismerjük a sorsukat, nem lehet. Muszáj benézni a politika mozgatórugói közé is, meg kell ismerni az érdekeket. Mert nincs nagyobb hiba, mint a leegyszerűsítés. A „mindegyiküket be kell fogadni”, illetve a „senkit nem kell befogadni, mert elviszik a munkánkat” – ez a két véglet. Mindkettő hibás.

– Kikkel és hogyan találkozott, beszélgetett?

– Általában anyanyelvi tolmácsok segítségével, de volt, akivel magyarul és angolul. Persze nem találomra szólítgattam le az amúgy nagyon bizalmatlan embereket. Civil segítők „szervezték” a találkozókat pályaudvaron, parkban, így tudtam beszélgetni tereken meghúzódó emberekkel. Tudták, hogy újságíró vagyok, könyvet írok, és „csak” beszélgetni szeretnék, nem kérek okmányokat, aláírást, nem regisztrálom őket. Sokan még így sem álltak kötélnek – félelemből. A bizalmatlanság legnagyobb oka, hogy nem akartak itt maradni: Németországról csupa jót hallottak, Magyarországról sok rosszat.

– És aki leült önnel, könnyen megnyílt?

– A múltjukról nagyon nem akartak beszélni. Egyrészt szégyellték is, hogy sokuknak megölték a rokonait, és lelkiismeretfurdalásuk is volt, hogy el kellett hagyniuk szülőhazájukat. Másrészt, amikor úgy érezték, nincs más választásuk és elindultak otthonról, lezárták az ottani életüket. „Ez már a múlt, egy másik történet, hagyjuk” – ezt mondták. Többségük a jövővel foglalkozik: szeretnék a többi családtagjukat is kimenekíteni. Akik már kijutottak Németországba, azokkal pláne nem lehetett a múltról beszélni, csak arról, hogy mi volt a reggelijük, és hogy várják a papírjaikat, az ügyintézést.

– Mire van leginkább szükségük a menekülteknek? Segítség-e mondjuk egy szendvics, egy üveg víz, vagy ha befogadjuk őket?

– Minden segítség és jó szándék számít. De az adott problémát nem oldja meg sem egy szendvics, sem az, ha egyikük nálunk lakik néhány napig.

– Hogyan került önhöz a 28 éves szír grafikus lány, Nedja naplója?

– A kedves, szerény lánnyal egyszer találkoztam a Keleti pályaudvaron, a nyár közepén. A vonatot várta, Németországba készült. Sokat beszélgettünk, és a végén ajándékba adta annak a füzetnek a lapjait, amit a menekülésük alatt szinte teleírt és -rajzolt. Hihetetlen pillanat volt, el sem akartam hinni. A gyöngybetűs arab szöveget tolmács fordította magyarra. Egy az egyben, nyers fordításban kaptam meg, és nem is akartam, hogy más szépítse magyar nyelvre a szöveget. Megismertem ezt a lányt, sokat mesélt magáról, a sorsáról, úgy gondoltam, mindezek után a naplóját nekem kell olvasható formába öntenem.

– Eszébe sem jutott, hogy ez egy olyan személyes dokumentum, amit nem lehet elfogadni?

– Nem. Ez egy visszautasíthatatlan pillanat volt. Megtisztelt vele, rám bízta, úgy gondolta, nálam jó helyen lesz.

– Tartja a kapcsolatot Nedjával? Elérte úti célját?

– Ugyan nagyon közel kerültünk egymáshoz, de valahogy mindketten tudtuk, hogy ez egy egyszeri találkozás. Biztos vagyok benne, hogy eljutott oda, ahova készült.

– Mi rázta meg a legjobban az interjúk során?

– Nedja naplóját nyaralás közben, szinte azonos helyen olvastam, mint ahol ő írta. Egy olyan görög kis faluban ültem a tengerparton, amerre ő is járt. Az Égei-tengert bámultam, amibe többször majdnem belefulladt menekülése során. Azt az utat jártuk be autóval, amit a menekültek gyalog. Sorsszerű volt az egész. Imrán története is nagyon megviselt: az afgán fiú siketnéma barátjával menekült, iszonyú körülmények között vergődtek el Budapestig. Amikor beszélgettem velük, arra figyeltem, nehogy megbántsam őket, írás közben viszont nagyon megrázott.

+1 kérdés

– Tévében dolgozik, számtalan dokumentumfilmet is készített. Miért pont könyvet írt a témáról?

– A könyv örök, a filmet mulandóbbnak tartom. Egy könyvet bármikor leemelünk a polcról.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!