Politika túl az igazságon - Október 2-a után 98 százalékos bizonyossággal kijelenthetjük: Magyarországon is beköszöntött az igazságon túli politika korszaka. Nem vagyunk persze ezzel egyedül, Nagy-Britannia uniós tagságáról szóló népszavazási és az amerikai elnökválasztási kampány sem a tényekről szólt és szól most is, hanem az érzelmekről.
Az igazságon vagy tényeken túli politika kifejezés egy olyan politikai kultúrára utal, ahol az érzelmek dominálnak, és a vita elszakad a tényektől, így azok jelentősége másodlagossá válik. Az igazságon túli politika kifejezést David Roberts blogger hozta vissza a köztudatba, 2010-ben az amerikai klímapolitikát bírálta ily módon, de az igazságon túli korszakra utaló címmel már 2004-ben Ralph Keyes is megjelentetett könyvet. Igazán népszerűvé, elemzők gyakran használt fordulatává idén vált az amerikai elnökválasztási kampány és a brit referendum kapcsán. De hogy néz ki az igazságon túli politika működés közben?
Az elmúlt hónapokban az ország minden településén kihelyezett hirdetőtáblákról tudhatta meg a magyar állampolgár, Líbiában 1 millió ember várja, hogy Európába indulhasson. A briteket azzal bombázta a kilépéspárti UKIP, hogy az Egyesült Királyság heti 350 millió fontot (vagyis évi 18,2 milliárd fontot) fizet az uniós kasszába, amit az egészségügyre is lehetne költeni. Donald Trump republikánus elnökjelölt pedig azt állítja, a leköszönő Barack Obama az Iszlám Állam egyik alapító atyja. Ezek a szlogenek olyan adatmorzsákra építenek, amelyek kontextusukból kiragadva alkalmatlanok arra, hogy megbízható képet fessenek a valóságról.
Noha önmagában igaz, hogy jelenleg az 1 millióhoz közelít a Líbiában rostokoló migránsok száma, jelentős részük nem akar Európába jönni, és azoknak, akik mégis így döntenek, legfeljebb harmada jut oda, hogy olasz földre lépjen. Ezt a bonyolult üzenetet – lásd Csak a túlélés marad című írásunkat – nem lehet egyetlen jól megfogalmazott mondatba sűríteni. Ahogy azt sem, hogy bár Nagy-Britannia valóban jelentős összeggel járul hozzá az uniós költségvetéshez, ebből a még Margaret Thatcher miniszterelnök által kiharcolt visszatérítési rendszer értelmében évente mintegy 5 milliárd kapásból visszajön. Nem is beszélve az uniós tagság egyéb előnyeiről, például arról, hogy az emberek, áruk és szolgáltatások is szabadon áramolhatnak, ami jelentős megtakarítást jelent a gazdaságban. Az is igen durva leegyszerűsítése a politikai folyamatoknak, hogy azért, mert kivonta az amerikai csapatokat Irakból és Afganisztánból, azzal Obama létrehozta volna az Iszlám Államot. Hiszen már csak azért is sántít a gondolatmenet, mert minden más külpolitikai megnyilatkozásában Trump az amerikai izolacionizmus mellett tesz hitet.
A politikában mindig is jelen volt a hazugság. De korábban az volt a szerepe, hogy a választókban valamilyen meghatározott világképet alakítson ki, vagy egy adott tényt elfedjen. Az amerikai elnökválasztás másik kulcsfigurája, Hillary Clinton például még ehhez az iskolához tartozik. Ha hazudik az otthoni szerverről bonyolított hivatali emailezéséről vagy a Clinton Alapítvány támogatóinak külügyminiszterként nyújtott szívességekről, azt azért teszi, hogy jobb színben tüntesse fel magát. A politikai vagy gazdasági kérdésekben viszont csak olyasmit mond, ami maximálisan védhető. Szemben Trump kijelentéseivel, amelynek 70 százaléka a PolitiFact elemzése szerint nem felel meg a valóságnak.
De a milliárdos nagyvállalkozót cseppet sem érdekli, mi áll a szlogenek mögött: Trump csak az emberek már meglévő előítéleteire és haragjára akar ráerősíteni azért, hogy saját népszerűségét növelje. Ahhoz pedig, hogy az üzenetek célba találjanak, sem Trumpnak, sem a hasonszőrű politikusoknak nem kell 11,5 milliárd forintnak megfelelő összeget költeni, mint azt a magyar kormány tette a kvótakampányban. Az interneten pillanatok alatt felkapnak egy jól irányzott beszólást vagy egy vicces mémet, így egyre többen kötik a populizmus diadalát a közösségi média térnyeréséhez. Ezzel szorosan összefügg az is, hogy ma már rengeteg adat áll az emberek rendelkezésére. Ezekből önjelölt szakértőként vonhatnak le félrevezető következtetéseket, amelyeket aztán pillanatok alatt ezrekkel oszthatnak meg az interneten.
Viszont a médiafogyasztási szokások átalakulásával párhuzamosan egyre kevesebben lesznek hajlandóak arra, hogy ezeket a következtetéseket ők maguk is leellenőrizzék, ha pedig más teszi ezt meg, akkor nem veszik a fáradságot, hogy azt elolvassák, mivel paradox módon a médiába vetett bizalom is fokozatosan csökken. Az amerikai elnökválasztási kampány alakulását is jól magyarázza, hogy a Gallup szeptemberben publikált kutatása szerint az emberek mindössze 32 százaléka hisz a sajtónak, míg az 1970-es években ez az arány 70 százalék volt.
A média tehetetlenségét mutatja az az úgynevezett párbeszéd is, mely Szijjártó Péter külügyminiszter és Evan Davis brit műsorvezető között zajlott le két hete a BBC Newsnight című műsorában. Miután egymásnak feszültek a párhuzamos valóságok, a vitakultúra józan szabályai szerint Davis győzedelmeskedett Szijjártó felett. De a magyar külügyminiszter, rövid zavara után, látni lehetett, túllendült a kérdésen. A brosúrában nem valódi tényeket akartak közölni, hanem érzelmeket kiváltani. Ez sikerült. Kilencvennyolc százalék nemet mondott a népszavazáson.
Ha viszont a politikusok ezentúl nem a tényekre, hanem az érzelmeket kifejező számokra és szlogenekre fogják alapozni a hatalmukat, az a belpolitikában ugyan sikerhez vezethet, de a külpolitikában totális kudarcra van ítélve. Hiszen ha nem tudnak megegyezni a tényekben, akkor nem tudják meghatározni a problémákat. Ha nem tudják, mi a probléma, akkor arra megoldást sem tudnak találni. Viszont ez már nem a kora újkor, mikor a nemzeti szuverenitás valóban érvényesült egy állam területén: a globalizáció miatt minden összefügg mindennel, az állami vezetőknek muszáj együttműködniük. Aki ezt nem érti meg, az lehet otthon bármilyen népszerű, a biztos romlásba viszi az országát, legyen az 300 vagy 10 milliós.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!