A budai lakás ablakain lehúzott redőnyök, mozgásnak nincs jele. Lakója egy 97 éves férfi, házi őrizetben. Ő Csatáry László, aki a II. világháború idején a tanúk szerint a kassai gettóban élvezettel korbácsolta a kiszolgáltatott nőket – ami időnként még a németeknek is sok volt. Hivatalosan azzal gyanúsítják, hogy „emberek törvénytelen kínzásával háborús bűnöket követett el”, de vannak, akik továbbmennek, úgy hiszik, hogy az 1948-ban távollétében ha lálra ítélt gettóparancsnok tevékeny szerepet játszott több mint 15 ezer zsidó halálba küldésében. Az évtizedek óta háborítatlanul élő Csatáryra egy hivatásos nácivadász talált rá. Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója, aki a Vasárnapi Híreknek így nyilatkozott: „Egy nácivadász három dolgot csinál egyszerre: detektív, aki megkeresi az embereket, történész, aki kikutatja a tényeket és politikai lobbista, mert a legtöbb kormány nem akarja mindezt megtenni.” Zuroff szerint nagyon gyorsan kell cselekedni, mert a bűnösök lassan anélkül halnak meg, hogy felelősségre vonnák őket. „Senki nem tudja, hányan vannak, akiket meg kell még találni. Lehet, hogy életben van még 500–1000 háborús bűnös. Tényleg ez az utolsó esély, mindent meg kell tennünk, ami lehetséges” – hívta fel a figyelmet.

A hitleri Németország vezetői közül jó néhányat a háború után rögtön felelősségre vontak. Ám a háborút követő káoszban sokan próbáltak elrejtőzni, menekülni. Ezért a szövetséges erők hadseregeiben szolgáló zsidó katonák informális hálózatot alapítottak, hogy a maguk módján szolgáltassanak igazságot a bűnösöknek. A „nokim” (héberül bosszúállókat jelent) tagjai a becslések szerint ezer náci tisztet likvidáltak.

A nácivadászat új korszaka 1960. május 11-én kezdődött, este fél kilenc tájban egy Buenos Aires-i külvárosi utcán. „Un momentito, Senor!” – állította meg a beérkezett buszról leszálló, hazafelé tartó szikár férfit Peter Malkin, a Moszad, az izraeli hírszerzés ügynöke. Az illető Riccardo Klement volt, még vagy másfél óráig. A megszólításra pillanatra megtorpant, és ez elég volt ahhoz, hogy Malkin társai segítségével a várakozó autóba tuszkolja. Az argentin fővárosbeli búvóhelyen aztán Klement bevallotta, hogy ő Adolf Eichmann. Eichmann mozgatta azt a gépezetet, amely Európa országaiból – így Magyarországról is – sok millió zsidót küldött a halálba. Az SS-főtisztet kicsempészték Argentínából, Jeruzsálemben perbe fogták és halálra ítélték.

Az Eichmann-ügy biztatást jelentett más nácivadászok számára is. A leghíresebb közülük a holokauszt-túlélő Simon Wiesenthal, aki éppen ezen felbuzdulva nyitotta újra irodáját Bécsben, amely a náci bűnösökről gyűjtött adatokat hivatalos iratok és szemtanúk beszámolói alapján. Legnagyobb fogása Franz Strangl, a lengyelországi sobibori haláltábor parancsnoka volt és a nyomára bukkant a naplójáról híressé váló Anna Frankot letartóztató Gestapo-tisztnek is. Hasonlóan neves nácivadásznak számított a Klarsfeld házaspár. Beate és Serge Klarsfeld bejárták a világot háborús bűnösök után kutatva, ők találták meg Klaus Barbie SS-tisztet, a „lyoni mészárost”, aki Dél-Amerikába menekülve több ország, például az NSZK és az USA titkosszolgálatának is dolgozott. Minden ügyben a hosszú kitartó kutatás játszott szerepet – és a szerencse. Egy idő után a rejtőzködők már úgy érezték, nincs mitől tartaniuk. Ez ma sincs másképp.

„Nagy különbség van bosszú és igazságszolgáltatás között, a nácivadászat az utóbbi közé tartozik, jogi eljárások ezek” – szögezte le Pécsi Tibor történész, tanár, a Holokauszt Emlékközpont munkatársa, aki elmondta, hogy a nácivadászat egy adott telefonszám felhívásával indul. Akinek bármilyen információja van egykori háborús bűnösről, netán felismerni véli valahol, telefonon tehet bejelentést. A Wiesenthal Központban ezután dokumentumok alapján próbálják minden kétséget kizáróan igazolni, hogy valóban egy háborús bűnösről érkezett-e a bejelentés. Az alapos kutatás után általában nyilvánosságra hozzák az illető személyét és tetteit, majd az adott ország ügyészségéhez juttatják el az összegyűjtött anyagokat. Az utóbbi években több száz esetet vizsgáltak Lettországban, Litvániában, Szerbiában, Szlovákiában és Horvát országban, de Pécsi Tibor szerint ezeknek az embereknek a legnagyobb büntetés maga a nyilvánosság. „Legtöbbjüknek a családja sem tud arról, hogy mit követtek el évtizedekkel ezelőtt, nagypapaként, nagymamaként élik mindennapjaikat. Zentai Károly esetében sem tudtak semmit a gyerekek apjuk rémtetteiről, amikor találkoztak Efraim Zuroff-fal, el sem akarták hinni.”

Zentai Károly egykori zászlós nyomára is úgy bukkantak, hogy egyik áldozatának, Balázs Dezsőnek a családja a háború után rögtön nyomozni kezdett, majd az összegyűjtött iratok jutottak el Karsai László történész segítségével Zuroffhoz a 2000-es években, aki a Jad Vasem Intézet adatbázisában nézett utána a háborús bűnösnek.

Kalandos úton jutottak el például Képíró Sándorhoz, az 1942-es délvidéki razziában részt vevő egykori csendőrhöz is. Képíró egyik volt társa Skóciában lakott, ahol az ottani magyarok találkozóin szívesen dicsekedett azzal, hogy csendőrként személyesen részt vett zsidók deportálásában. A találkozó egyik részvevője értesítette Zuroffot, aki egy helyi újságíróval vette fel a kapcsolatot, hogy az a skóciai magyarokról készítendő riport ürügyével húzzon ki belőle adatokat. Az idős férfi egy fényképre mutatva mesélte el, hogy tartja a kapcsolatot Képíróval. A perben Képírót első fokon felmentették, nem sokkal később meghalt.

Karsai László, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető történészprofesszora ugyanakkor megkérdőjelezi Zuroff módszereit, elsősorban azt, hogy a nyomravezetők pénzjutalomban (10 ezer euró) részesülnek. Azt sem tartja szakmailag tisztességesnek, hogy „bizonyos embereket – így Csatáryt is – olyan dolgokkal vádol meg, amelyeket nem tud bizonyítékokkal alátámasztani” – nyilatkozta a Vasárnapi Híreknek. Karsai úgy véli, hogy nincsenek már nácivadászok. Izrael állam évtizedekkel ezelőtt abbahagyta a még élő háborús bűnösök üldözését és célzott likvidálását. „Amíg Simon Wiesenthal Bécsben valódi kutatóközpontot működtetett, ahol levéltári munkával, szemtanúk felkutatásával és kikérdezésével komoly apparátus foglalkozott. Zuroff nem nyomoz, hanem pénzt gyűjt be gazdag amerikai zsidóktól, és ezt a pénzt megpróbálja saját maga reklámozására és fenntartására, illetve informátorok megfizetésére felhasználni” – állítja a történész.

Kérdésünkre, hogy miért folytatják ilyen elszántan a munkát akkor is, ha a titkosszolgálatok már rég nem keresik a háborús bűnösöket, Zuroff azt válaszolta, hogy „a Moszad azért hagyott fel a nácivadászattal, mert más dolga van”.

Nem szabad elfelejteni, hogy hiába beszélünk idős emberekről, a háborús bűnök nem évülnek el. „A most szánalomra méltó, agg, beteg emberek nem ilyen állapotukban követték el zsidók kínzását, kivégzését, hanem erejük teljében lévőként, felelős gondolkodásúként” – mondta Pécsi Tibor, aki szerint legtöbbjük még a bíróság előtt sem szokta megbánni tettét. Ez a jelek szerint Csatáry esetében is így van. Ezért mondhatta azt Simon Wiesenthal: „Öt évtizedes munkám legfőbb értéke az, hogy figyelmeztettem a holnap gyilkosait, sohasem nyugodhatnak.”

Segédfogalmazó vagy tömeggyilkos?

„Nagyon örülök, hogy Csatáry Lászlót házi őrizetbe vették, de a legfontosabb lépés az lesz, ha felelősségre vonják” – nyilatkozta lapunknak Efraim Zuroff. 2011. szeptember 22-én rendelték el a Simon Wiesenthal Központ igazgatójának feljelentése alapján a nyomozást. A kutatás négy országot érintett: Magyarországot, Szlovákiát, ahol a 68 évvel ezelőtti cselekmények történtek, Izraelt, ahonnan tanúkat, sértetteket várnak és Kanadát, ahonnan Csatáry 1997-ben tért haza. Csatáry biztosra ment, megérdeklődte a magyar és a szlovák hatóságoktól, hogy vádolják-e valamivel, illetve folyik-e eljárás ellene, és csak a negatív válaszok után utazott Magyarországra. Ezt már csak azért is megtette, mert 1948-ban távollétében halálra ítélték. A vádak szerint Csatáry – rendőrsegédfogalmazói beosztásban – a kassai gettó parancsnokaként felelős

sok ezer ember deportálásáért és a foglyokkal szembeni kegyetlenkedésekért. Csatárynak 1997-ben azért kellett távoznia Kanadából, mert a hatóságok rájöttek, hogy becsapta őket és információkhoz jutottak kassai ténykedéséről is. Zuroff információinak átadását sok hónapos csend követte, amelyet végül, gyaníthatóan Zuroff ösztönzésére és információival, a Sun című brit bulvárlap budapesti riportja tört meg: a cikk megjelenése után a magyar hatóságoknak is lépniük kellett. Természetesen Csatáry mindent tagadva azt nyilatkozta, hogy parancsra cselekedett, és tipikus közigazgatási munkát végzett. Karsai László történész, aki hosszú ideje vitában áll Zuroff-fal, azt mondta, hogy „Csatáry 1944-ben egy 29 éves rendőr segédfogalmazó volt. Nem az ő döntésén múlott, hogy a téglagyári gettóból kihajtották a zsidókat a pályaudvarra, legalább 15 ember volt, aki utasításokat adhatott neki a német megszállóktól a polgármesteren át a rendőrség magasabb rangú tisztjeiig. Nincs arra bizonyíték, hogy akár csak halvány segédfogalma lett volna arról, hova mennek a vonatok. Nem mentegetni akarom őt. Különböző szinteken 200 ezer ember vett részt a magyar zsidók kifosztásában, gettóba zárásában és deportálásában, Csatáry ahhoz a néhány ezres kisebbséghez tartozott, akik kéjes örömmel ütötték-verték a foglyaikat. De tavaly még nem is szerepelt Zuroff listáján. Most hirtelen a világ legkeresettebb háborús bűnöse lett.”
A vita folytatódni fog: ki is volt Csatáry, segédfogalmazó vagy tömeggyilkos, és tudta-e, hova is mennek azok a vonatok?

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!