Tizenegy halott, legalább harminc sebesült - ennek a hétvégének ez a tragikus mérlege Afganisztánban. Pénteken ENSZ-alkalmazottakat öltek meg tiltakozásul Terry Jones amerikai lelkipásztor Korán-égető akciója ellen. Az USA idén megkezdi csapatainak kivonását. Mit hagynak maguk után? Munkatársunk két hetet töltött Afganisztánban.

A becsapódó rakéta telibe találta a kis helyőrséget, gonosz repeszdarabokat szórva mindenfelé, leszakítva egy katona fél kézfejét és átlyukasztva az egyik combját. Egy másik találat, néhány nappal korábban, pont a parancsnokság mellett robbant, és leröpítette a lábáról az egyik hadnagyot, aki több métert bukfencezett hátra a levegőben.

„Annyi támadást kaptunk egy hónap alatt – négyet –, mint az előző alakulat ellen egy év alatt. És mind eltalálta a helyőrséget” – mondja Christopher Smith százados, az amerikai hadsereg 26/1. lövészzászlóaljából, akinek százada az év elején vette át ezt az instabil járást közvetlenül a pakisztáni határ mellett.

Gorbuz járás Afganisztán nehéz sorsú Hoszt tartományának déli csücskében fekszik, pont egy fontos útvonalon, ami átszeli az afgán–pakisztáni határt. A tálib ellenállók itt hoznak be fegyvereket, lőszert, robbanóanyagot és harcosokat Pakisztán kaotikus törzsi vidékeiről, ahol az afgán kormányt és nyugati szövetségeseit támadó iszlám szélsőségesek rejtőznek.

Hogy felszámolják a fegyvercsempészetet, ami az innen északra fekvő harcmezők tálib harcosait látja el – illetve, úgy tűnik, most már az ittenieket is –, Smith százados és főnökei megpróbálják megerősíteni a törvényes kereskedelmi útvonalakat, amelyek összekötik Pakisztán és Afganisztán városait. Új utat és vámházat készülnek építeni, hogy felélénkítsék a törvényes kereskedelmet, abba pedig bevonják a helyi törzseket is, hogy ezzel támogatást nyerjenek a Nyugat-barát afgán rendnek.

Az egyik akadály egy évszázados viszály, ami két helyi törzs között dúl. Ez illusztrálja a fő nehézséget, amivel Amerika és szövetségesei – köztük Magyarország is – szembesülnek Afga­nisztánban: az afgán társadalom mély megosztottságát. A Naszradín és a Bora Kejl törzsek egy kis földterület miatt viszálykodnak egymással. A vita hat hónappal ezelőtt nyílt fegyveres harcba csapott át, amelyben legalább tíz ember meghalt. „Ha a törzsek nem tudnak megegyezni, sosem lesz itt béke. Így nem tudunk az útépítésre és a határ biztosítására koncentrálni. Az ellenállók boldogok, mert nyugodtan folytathatják a csempészetet. És ha nincs megállapodás, a végén még a Naszradínnel is összerúgjuk a port. Mert utat engednek a tálibok beszivárgásának” – mondja grimaszolva a százados.

Gorbuz ráadásul még egy egész normális hely. Nem messze északra Bak és Zabari járása kész katasztrófaövezet. Az ellenállás mögött nem csak külföldi harcosok állnak, jelentős részük helyi. Vannak harcosok, akiket a szélsőséges iszlámizmus ideológiája vezet, de nagy részük megélhetési lázadó. Munka nincs, a tálibok fizetnek, a háborúzgatás pedig évszázados életmód ezen a vidéken. A lövöldözések rendszeresek. Ott tartózkodásom alatt két afgán katonai konvojt is felrobbantanak, és megölnek öt katonát.

A helyiek nagy része nincs oda a tálibokért: a mozgalom radikálisabb, mint a hagyományos, viszonylag mérsékelt és demokratikus törzsi rend. De bizalmatlanul tekintenek az amerikaiakra és az általuk támogatott afgán kormányra is. „Az afgán kormányt itt idegen betolakodónak tekintik, akinek képviselői korruptak. Perzsául beszélő kabuliak, akiket egy fehér hatalom támogat” – mondja John Noer, a tartományért felelős amerikai parancsnok civil tanácsadója, aki harminc éve dolgozik Afga­nisztánban. (Afga­nisztán fő nyelve a perzsa, de a helyi törzsek pastuul beszélnek.)

Ez a fő probléma; a tálibok harca nem népfelkelés, jelentős veszteségeket nem tudnak okozni a szövetségeseknek. De az afgán erők egyedül nem fogják tudni velük felvenni a harcot, amikor az amerikai kivonulás 2014-ben elvileg lezárul. Addig is meg kellene szilárdítani a kormány uralmát, intézményeket kellene építeni, munkát adni az embereknek, hogy a káoszban ne erősödhessenek meg újra a tálibok és – ettől félnek az amerikaiak – a velük szövetséges al-Kaida.

Az afgán biztonsági erők állapota vegyes. A határőrségről mindenki csak jókat mond, és általában a katonákról is. A rendőrség viszont egy katasztrófa: a katonák szerint utálják a munkájukat, nem is innen származnak, és nem lehet rájuk számítani. A határőrség egyik vezetője, Wakil őrnagy (sok afgán csak egy nevet használ), azon humorizál, hogy nincs elég embere, de ez nem is baj, merthogy felszerelése sincs elég. Járműveik többsége páncélozatlan, és nincsenek nehézfegyvereik. Elvileg mindent együtt csinálnak az amerikaiakkal, de a valóság az, hogy inkább csak mennek az amerikaiak után.

„Amikor elmegyünk, minden szét fog hullani” – mondja a láthatóan levert Steve Baunach százados, a zászlóalj egyik fejlesztési illetékese. Elismeri, nem tudja, mivel győzze meg a helyi törzseket, hogy csatlakozzanak a kormányoldalhoz, mert nem tud nekik mit nyújtani. A járási kormányzó alig van az irodájában, mert fél, hogy a tálibok megölik. Nincs adminisztráció, nincsenek állami szolgáltatások, óriási a korrupció. Baunachnak még egyetlen fejlesztési programot sem sikerült beindítani, mert a helyi vezetőkkel semmiről nem sikerült megállapodni.

Chris Toner ezredes, aki az egész tartományért felel, azt mondja, a helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Azt mondja, a járőrözésekkel, a fegyverraktárak felszámolásával és a tálib vezetők elleni rajtaütésekkel akkora nyomás nehezedik az ellenségre, hogy annak eredménye kell hogy legyen. Mutat egy térképet, ami a tálib és a szövetséges befolyási övezetet jelzi Hosztban. A tálib sokkal nagyobb, mint a szövetséges. De legalább kisebb, mint tavaly volt.

A szerző könyve a Magyar Honvédség afganisztáni háborújáról, a Maximum nulla áldozattal április 11-én jelenik meg: www.maximumnullaaldozattal.hu

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!