Kovács Erzsébet és férje, Juhász Zoltán minden hozzátartozója itt vagy a környéken él. A férj Ajkán öntő-előkészítő szakmunkás. A fiatalasszony egy noszlopi üzemben volt munkás, amíg a két kislány meg nem született. Már nincs gyesen – az orvos a hároméves Dórival írta ki táppénzre, mert a kicsi még nem mehet óvodába, szemét kezelni kell. A kislány elmerült a vörösiszapban, a lúg maró hatását szenvedi. De él, s meg fog gyógyulni. A 14 hónapos Angyalka nincs már itt: őt az anyja karjából ragadta el az ár, amikor két gyermekével a Kossuth Lajos utcai otthonukból menekült. Házukat már lebontották. Ezt az utcát érte el legelőször a vörös áradat. Itt most az új védőgát emelkedik, amelynek tetején már serken a friss fű. Juhászék most Ajkán élnek egy, a Magyar Vöröskereszt által bérelt lakásban, de alig várják, hogy elkészüljön a kolontári domboldalban az a huszonkét ház, amelynek egyike az övéké lesz. Nincs semmijük, mindent újra kell kezdeniük. Erzsi úgy érzi, lesz hozzá erejük. Nekik is, a kis közösségnek is. De két dologtól nagyon tart. Az egyik a közelgő karácsony. A másik még távolinak tűnik: amikor fent jártak a domboldalon – ahol már folyik a jövendő lakópark közművesítése – meglátták, hogy a tározók „követik” őket. Az új, a most épülő – bár már a majdani száraz, nem lúgos technológiára alkalmazott – kazettára lesz kilátásuk.