Minden bizonnyal a kígyóharapás segített az orvostudománynak annak felismerésében, hogy a vérrel igen gyorsan szállíthatók különféle, kívülről befecskendezett szerek az emberi szervezetben. S ha egy kígyó mérge gyorsan öl, miért ne hatnának legalább olyan gyorsan a véráramba juttatott orvosságok és a különféle jóságok? Már csak a módszert kellett kifejleszteni.
Azt már az ókorban is ismerték, hogyha egy mindkét oldalán lenyesett üreges madártoll végére bőrtömlőt erősítenek, a tömlőbe bármilyen folyékony oldat feltölthető, majd a vénán keresztül az emberi testbe pumpálható. A középkorban számos állatkísérlet bizonyította, hogy ha például bort fecskendeznek a kutyák vérébe, az ebek pillanatok alatt berúgnak tőle. De így jöttek rá arra is, hogy bizonyos szerek, mint például az ópium, kokain kellő bódulatot okoz ahhoz, hogy a beteg ne érezzen fájdalmat akkor, ha éppen műtik. Először 1656-ban, egy bizonyos Christopher Wren alkalmazott intravénás injekciót (bor, sör és ópium keverékét fecskendezte kutyákba), majd hamarosan áttértek az emberre. Azt nem tudni, hányan haltak meg a fertőzésben, mert a gőzsterilezési eljárás menetét csak a 18. század végén fogalmazták meg, és csak szűk ötven évvel később született meg Louis Pasteur, aki kidolgozta aztán a baktériumok kórokozó hatását.
Magát az infúziót talán Sidney Ringer angol farmakológusnak köszönhetjük, aki egy speciális tápoldat segítségével életben tartott és működtetett egy izolált békaszívet, de egy gyilkos kór, az emberi test gyors kiszárításával ölő kolera elleni küzdelem, a folyadékpótlás szükségessége vezetett el a ma is használatos infúziók alkalmazásához. A technológia fejlődésével pedig elérhető már, hogy egyetlen infúzión belül az is automatikuson szabályozható, hogy az orvosságok vagy jóságok milyen ütemben és időpontban jussanak a szervezetbe, kifejtve jótékony hatásukat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!