A hold mögötti angyal

„Már többé sosem.
Már többé sosem láthatom.
Az arcát, amely olyan, mint az arcom.
Mint a hold mögötti angyal.”
(Ami helyet)

Alig ismertem. Ez mit jelent. Egyszer majdnem egy órát beszéltünk telefonon. Évente kétszer-háromszor írt rövid, néhány soros e-maileket. Egyszer például egy ilyet: „Hát, reméljük, hogy jobb világ lesz. Bár a magam részéről, túl negyvenötön, már nem hiszem. Kétszáz éve tudják a gondolkodók, hogy miután különválasztották az államot és az egyházat, aztán szabadon engedték a tőkét, nincs remény. A Tőke logikája rettenetes, és a mostani évtizedekben válik a Tőke globális erővé. Csak valami iszonyatos mély katasztrófa tudna új világot eredményezni. A lassú, fulladásos halálra készül a Föld és minden élőlény rajta. Isten legyen hozzánk irgalmas. Szeretettel –sz”

Amikor Borbély Szilárd verseivel először találkoztam (úgy tizenöt évvel ezelőtt), azonnal tudtam, hogy ez az a hang, amit már jó ideje kerestem a kortárs magyar költészetben. Amiről és ahogyan írt, az letaglózott és nem eresztett. Nyilván bizonyos alkati hasonlóságok okán, de értettem – vagy legalábbis érteni véltem – minden szavát. 1999-es Ami helyet című kötetét számtalanszor olvastam újra, és ma is úgy él bennem, mint azon kevés verseskötet egyike, ami konkrétan segített élni. Verseskötetei – majd később első és egyetlen regénye – mind a pokoljárás enciklopédiái. Egy érzékeny és sebzett lélek beszéli el a létezés kínját. Az a bizonyos költői érzékenység. Ami olyan sokszor válik gúny tárgyává, amin elnézően mosolyognak, mint valami gyermekkori tévedésen, ami idővel majd úgyis elmúlik és átadja a helyét a valódi, az igazán komoly dolgoknak. Művészlélek, ugyebár. Vannak emberek, akik olyasféle érzékenységgel rendelkeznek, amivel a többiek képtelenek lennének akár csak egy rövid ideig is együtt élni. Rilkéről mondják, hogy olyan volt, mint az angyalok, átlátott az anyagon. Ez az érzékenység olyasmi, ami talán mindnyájunkban megvan születésünkkor, csak később egyszerűen elfelejtődik, vagy elfelejteti velünk a világ. Inkább az utóbbi felé hajlok. Akiből mégsem pusztítják ki ezt az érzékenységet, az olyan terhet kap a nyakába, amivel nagyon nehéz élni. A költő – hangozzék ez bármilyen korszerűtlenül – a többiek helyett él, és a többiek helyett mondja el, hogy milyen élni. A többiek helyett, akik gyávák vagy lusták érezni, akik gyávák vagy lusták élni. Magára veszi mindazt a fájdalmat és gyötrelmet, amivel a többiek nem bírnak, vagy amit a többiek el akarnak felejteni. Borbély Szilárd kizárólag arról írt, amit a többiek a legszívesebben elfelejtenének. Amiről jobb nem beszélni. Amit jobb nem bolygatni. Amit a legjobb lenne nem megtörténtté tenni. Engem mindig megdöbbentett az a leplezetlen nyíltság, ahogy beszél olyan dolgokról, amelyeket más a házastársának, a gyóntatójának vagy a pszichiáterének sem mond el. Nyíltan beszélt arról a botrányról, ami nap nap után megtörténik velünk, ami már olyannyira az életünk részévé vált, hogy észre sem vesszük. A szorongásról, az erőszakról, a gonoszságról, mindarról, ami miatt kultúránk megrendülni látszik, ami miatt civilizációnk kritikus állapotba került.

Egyszer együtt kaptunk egy ösztöndíjat, és aztán mindig kérdezgettük egymást a rá következő hónapokban, hogy az aktuális átutalás megérkezett-e már. Mert ha nem, kezdtük az aggódást, hogy mi lesz. Mi lesz, ha a lakáshitel esedékes levonására előbb kerül sor, mint az ösztöndíj átutalására. Ezen néha nevettünk, erőltetetten, ahogy kínjában nevet az ember. Csak kínjában láttam nevetni.

A poklokat járta nap mint nap, és utólag már tisztán látszik, hogy régóta nem látott kifelé vezető utakat. A depresszió jéghideg tüze emésztette. Utolsó fényképein, amelyek halála előtt két nappal készültek önálló estjén, egy olyan embert látni, aki már csak nagyon kevéssé van jelen a saját testében. Mindaz, amivel sok éven át együtt élt, túl soknak bizonyult a számára. És hogy mennyi mindennel élt együtt, az benne van a könyveiben, kezdve a Hosszú nap el című grandiózus verssel, és befejezve a Nincstelenek című megrendítő regénnyel. Azt hiszem, Pilinszky János óta nem volt magyar költő, aki az emberi szenvedés univerzumát ilyen akkurátusan tárta volna fel.

A magyar irodalom egyik legnagyobb költője távozott most közülünk. Kötelességünk, hogy a műveiben maga után hagyott kérdésekkel kezdjünk valamit. Ha nem, jaj nekünk.

Isten legyen hozzád irgalmas, Szilárd!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!