A belga Dardenne fivérek legújabb művészi szociodrámájának gyönyörűsége hétköznapiságában és eszköztelen egyszerűségében rejlik. A legkevesebb szóval és beavatkozással – rábízva mindent a varázslatos Marion Cotillard puszta jelenlétére – az emberi psziché oly gazdag portréját festik, mely túlnő a vásznon és önmagán.

 
Két nap,egy éjszaka - jelenet a filmből

Egy depressziósnak a telefont felvenni is iszonyú erőfeszítésbe kerül. A hosszú betegszabadságról nem gyógyultan visszatérő Sandrának azonban tucatnyi munkatársát kell meggyőznie egyetlen hétvége alatt, mondjanak le ezereurós bónuszukról, hogy ő megtarthassa állását a napelemgyárban. Ez a lélek legnagyobb próbája: kollégáinak boldogulás és emberség között kell dönteni.

A filmesek nem az együttérzésünkre játszanak, történetük mégis a bőr alá hatol. Az egzisztenciális szorongás, a megélhetés miatti rettegés nyomasztó életvalósággá hízik, akárcsak a félelem a szeretteink elvesztésétől. Mert nincsenek illúziók, álmok, sem spiritualitás ott, ahol az embernek naponta kell megküzdeni az élelemért és a hajlékért, akár egy állatnak. Percenként merül fel a kérdés, érdemes- e élni, így, hogy már a depresszió tompasága a menedék.

A jellemek és reakciók sokféleségét ítélkezés nélkül bemutató jelenetek – sokan Sandra szemébe sem mernek nézni, vagy ajtót se nyitnak neki – alatt úgy nő a feszültség, akár egy thrillerben, ahogy közeleg a hétfő reggeli szavazás. Néha felcsillan a remény, máskor a legmélyebb kilátástalanságba visz le a film érzelmi páternosztere. Bár sokáig azt hisszük, a döntésre várunk, rég előttünk a válasz: maga a döntés (az akarat) szabadsága, mint az emberi méltóság utolsó pillére, mely akkor látszik tiszta értékén, ha az embernek egyebe sincs, mert az otthona, kocsija, minden java a bankot, a lelke a vállalatot illeti meg.

Címkék: filmvilág

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!