Azonban a darab a húsba maró kérdéseket éppen csak érinti, és visszatér a bulvárkomédia világába. Ilyen témából egyedül Woody Allen képes valódi tragikomédiát gyártani.

A szellemes dialógusok valamennyire oldják a tartalmi egyenetlenséget, de a Budapesti Kamaraszínház tivolis előadásában ezek is elsikkadnak Málnay Levente rendező kezében. Az első felvonás lapos, a poénok csak néha találnak célba, a figurák súlytalanul lógnak a levegőben. Szemmel láthatólag a színészek sem érzik pontosan a szerepüket, játék helyett többnyire szépen beszélnek. Minden fordulat előre kiszámítható, semmi sem történik váratlanul a színpadon. Egyedül a súgó (Füle Béla) érezhető jelenléte töri meg a monotonitást, aki néha szellemként susog a függöny mögül. A színészek ilyenkor közelebb húzódnak a lepelhez, és pontosan követik manifesztálódott alteregójuk utasításait.

A második felvonásban viszont minden jóra fordul Egri Kati megérkezésével. Ceremóniamesterként szövögeti a szerelmi szálakat és az előadás menetét. Érzi, milyen ritmust kell diktálnia, mikor kell közbelépnie, hogyan tartsa fenn a végre kialakult hangulatot.

Ha akarja, felemeli, ha akarja, lepottyantja a szereplőket kénye-kedve szerint. Nem csoda, hogy elvált férje végül a távozás mellett dönt, illetve csak döntene, ha a rendező nem tartana ki mindenáron a teljes happy end mellett. Konrád Antal a „boszorkány” férjeként a szabadságot választja, és kilép az ajtón. Amikor vissza­ódalog, már felhangzik a taps. Nem az ő hibája. A nézők nem várták meg vele az előadás végét.