A karikaturisztikus első felvonásban a múlt század elevenedik meg, a kishivatalnoki réteg (a minden nyomorúságát italba fojtó Rajkai Zoltán fantasztikus előadásában) és az őt kiszolgáló romazenészek rendje, akik bazse­válásukkal az élet császárai. Szacsvay László, Keresztes Tamás és Kovács Lehel minden porcikájukban érzik az élet komikus és tragikus rendjét. Nemcsak a „lég”-hangszereket, de a szavakat is ügyesen forgatják, ízes népies beszédükbe pesties kifejezéseket csempészve. A második részben azonban hirtelen putri cigányokká deklasszálódnak, akik ugyan némi pénzmaghoz jutnak elsején, de ebből kell családjukkal kihúzni az egész hónapot. A dicső múlt után a jelenkori társadalmi problémák kerülnek terítékre. Cziegler Balázs tiszta fehér papírbevonatú díszletére fekete festék csorog, börtönt kerítve a szereplők köré.

A Katona József Színház előadása szerint a valaha viruló cigányság mára kisemmizett, társadalmi perifériára süllyedt pária kaszttá vált.

Ez persze így túlzás, hiszen az asszimilálódott városi és az írástudatlan tanyasi cigányság helyzetét lehetetlen egy kalap alá venni, mellesleg a húszas években sem volt minden fenékig tejfel.
Ennek ellenére mindkét rész önmagában érdekes, az első szórakoztató, stilizált volta, a második a mai viszonyok élethű megjelenítése miatt, amiket Máté Gábor rendező erős színekkel fest meg.

A gyilkosság elkövetőjének (elkövetőinek) felderítése lehetetlen, mert a nyomozói rutinmunka is hemzseg az előítéletektől. Mindkét oldal gyűlölködik és tart a másik hatalmától.
Az egymásnak feszülő vélemények és igazságok között egyedül a cigány babonák és hagyományok hatnak emberien, illetve a rettegő orvos (Bán János) személye, aki tudja, hogyha a haldokló az ő kezében leheli ki lelkét, neki lőttek, szó szerint.

Válaszok nincsenek, csak kérdések. Az előadás vége mégis katartikus. Ahogy a pillanatonként arcot váltó Szirtes Ági átkozódni kezd, megremeg a gyomrom. Lehet, hogy már tényleg csak ez maradt?