Hiába jelenti ki a film elején Matt (Clooney), hogy igazságtalanul hisszük, hogy aki Hawaii-on él, több ezer hektáros szűzföldet örökölt királyi felmenőitől, és sikeres ügyvédi irodát vezet, az élete végtelen nyaralás a földi paradicsomban.

Holott nekik is ugyanúgy fáj a szívük, halálos a rákjuk, csalfa a feleségük. Azért mégiscsak rövidgatyában és papucsban járnak dolgozni, nem csak pénzük, de idejük is van, délután a klubban golfoznak vagy úsznak, néha átugranak a szomszédos szigetekre strandolni, és szinte mindig süt rájuk a nap. De nem emiatt nehéz együtt érezni velük. A forgatókönyvíró-rendező Alexander Payne tíz évvel ezelőtt ezt a sztorit már sokkal jobban feldolgozta. Az Utódok egy újabb Schmidt története, csak több szirupos szentimentalizmussal és kevesebb életmentő szarkazmussal.

Miután Matt felesége kómába esik egy hajóbaleset miatt, rászakad eddig elhanyagolt családja, egy lázadó kamaszlány és egy ijesztően fura kisebb, a morózus após, a szenilis anyós, az álszent legjobb barátok. És egy titok, amit jobb lett volna, ha soha nem tud meg: neje megcsalta őt és el akart válni tőle. A harag és a bűntudat birkózik benne, miközben körbejárja a rokonságot, a barátokat, hogy közölje velük, feleségét korábbi kívánsága szerint hamarosan „ki fogják húzni a konnektorból”. Ehhez képest mindenhol hátba veregetik, hogy erős asszony, meg fog gyógyulni, aztán mindenki megy a dolgára. Persze egy házastárs vagy egy anya elvesztése mindig személyes tragédia, de ekkora tulkok közt inkább lenne dögmagányos az ember. Schmidt (Jack Nicholson) egy jelképesen örökbefogadott afrikai árvának írja meg felesége elvesztése utáni életét, annak minden frusztrációjával együtt. Matt a lányos szülők rémálmában, egy bárgyú, füvezős, nemtörődöm srácban találja meg a lelki szemetesládáját. Mind ott ülnek az anya kórházi ágyánál, és várnak, hogy elmenjen. Próbálnak elbúcsúzni tőle, megbocsátani neki, ki-ki magában, hiszen ő már csak testben van jelen. Közben átruccannak a szomszéd szigetre, lefülelik a gaz csábítót, de nem dúlják fel békés, minta-családi életét, még egy balegyenest sem kap.

Bár Matt végül látszólag összekapja magát és a családot, a végtelen rezignáltság és a környezet közönye ekkorra már átragadt a nézőre is. Az érzelmi csúcspontokban pátosz szaglik, és rendületlenül bömbölnek, mintha szimpátiaversenyt lehetne ezzel nyerni. De még a lefestett élethelyzet is drámaibb, mint a szereplők reakciói. Bár Clooney kotta szerint lejátszotta a szerepet, nem tudott, vagy nem mert elég szánalmas lenni – ami a nagy Nicholsonnak nyomi virágos ingek, suta vietnami papucs és bálnakönnyek nélkül is megy.

(Forgalmazza az InterCom)