Egy rezignált kuruc - Esterházy Péterrel beszélgettünk

– Egy újabb Egyszerű történet. Ezzel lehet több olvasót megfogni? Az egyszerűségre van igény?

– Köztünk szólva nem tudom, mire van igény. Azt meg végképp nem, hogy miként kell az olvasót megfogni. Ha megfogtam, akkor megfogódott, nem pedig becserkésztem. Nem is gazsuláltam az olvasónak, de nagyon örülök neki, ha van. És keserűséget okoz, ha nincs. És hogy kis ellentmondásba keveredjek a mondottakkal: egyre erősebbnek tetszik az igény az egyszerűségre, pontosabban a bonyolultság elvetésére, ami azért nem ugyanaz, és egyre nagyobb a hajlandóság az irodalomban ezt tudomásul venni. Én az ellenkező oldalról indulok, vagyis azt nézem, mi jó a megírandónak, és aztán reménykedem, hogy ez az olvasónak is jó.

– A legújabb egyszerű történet részben család-, részben megváltástörténet, tehát mégsem annyira egyszerű, ráadásul a száz oldalt sem sikerült tartani.

– Ne legyen igazságtalan, azért most majdnem sikerült a száz, és egy oldal az tényleg egy oldal. Nem mintha mindez fontos volna…

– Hogyan került elő most a jézusi elbeszélés?

– Nyeglén úgy mondanám, hogy a Jézusé egy egyszerű történet. De nem vagyok nyegle. Európaiként folyton belebotlom a Bibliába (de ezt lehetne szenvedélyesebben is mondanom). Lásd a régi Nemzetiben játszott Én vagy a te című darabomat. Vagy Isten, vagy Isten hiánya – valami mindig van.

– De miért éppen Márk változata, és miért Károli Gáspár fordításának felhasználásával? Utóbbi ugyanis protestáns, ön pedig nem.

– Jó néhány évvel ezelőtt Szigeti László barátomnak, a Kalligram vezetőjének volt az az ötlete, hogy újraíratja négy kortárs íróval (hm, próbálná csak nem kortárssal!) az evangéliumokat. Aztán az ötlet hamvába holt. Még onnét a Márk. De jó lett volna Jánoson kívül bármelyik. A protestáns fordítások általában érzékenyebben foglalkoznak a nyelvvel, filológusosabbak. Meg jó régit akartam venni. Igaz, aztán nem vettem át a helyesírását. A Csokonai Lili írásakor voltam ilyen közel a barokk nyelvhez. Jó érzés volt megint. Ez a szépség, amely olykor a megértés rovására megy. Szóval érdek nélkül tetszik…

– És ön hol tetszik inkább? Ha csak pusztán az eladási mutatókat nézzük, ön, mint a legismertebb magyar író…

– …azt úgy szokás mondani, és jobban is felel meg a tényeknek, hogy az „egyik legismertebb”…

– Jogos. De amit kérdezni akartam: hol a népszerűbb, itthon vagy Németországban?

– Itthon, természetesen. Persze min mérjük a népszerűséget? Presztízs, hírnév, példányszám, prófétaság? Gondolkodás nélkül kimondtam, hogy itthon, miközben, ettől talán nem függetlenül, nincs még egy olyan ország a Földön, ahol ennyit anyáztak volna. Konkrétan sehol máshol nem anyáznak engem, csak Magyarországon. De mintha ez természetes volna, mondanám mély fájdalommal a hangomban – tényleg semmi jó nincs benne –, vigyorogva – tényleg tehetnek egy szívességet.

– Jár ez a kitüntető pozíció valamiféle értelmiségi-közéleti felelősséggel-szerepvállalással?

– A szerep az már elég régóta kétséges, a felelősség meg kétségtelen. Csak felelősségteljesen szabad mondatot leírni, ne fogjunk könnyelműen a húrok pengetésihez, figyelmeztet a kolléga. Közép-Európában ez mindig kicsit más, mint Nyugaton. Akkor is marad e szerepekből valami, ha az ember nem törődik velük. És ez váratlanul ’90 után is valamelyest igaz maradt. Csak összekapcsolódott az értelmiségi tekintély elszivárgásával. Szuboptimális együttállás, mondanám. De ha van tekintély, ha nincs, ha fölnéznek az emberre, ha nem, erre a kis időre már nem érdemes korrumpálódni. Kiterítenek úgyis, jegyzi meg a másik kolléga.

– Hogyan lehet „kiteríteni” Esterházy Pétert? Tűrné vagy tenne ellene?

– A korhangulatnak megfelelően kissé kurucos a kérdés. Csapataim nem állnak harcban (régi kifejezéssel élve, harcoljon a Luc Gizi – meg a kormány), napoznak, iszogatnak, bujálkodnak, olvasnak, dolgoznak, álmodoznak, sírnak és néha meg nevetnek is, olykor egyszerre. És főleg nem is léteznek. De nem az a jelszavuk, hogy gondozzuk kertjeinket, hanem, miközben gondozzuk kertjeinket, ne nyugodjunk „ebbe” bele. Hogy mibe is, azt meg folyton nézni kell.

– Tavaly év végi körkérdésünkre (Vár-e fordulatra 2014-ben?) azt válaszolta, hogy csupán a munkáját tekintve vár „egy kis fordulatot”. Megjött már?

– Nincsen valami látványos fordulat. Soha sincs. Csak munka van. És ezeknél az „Egyszerű”-knél, eddig legalábbis így volt, mindig sok jó kezdésem van, ami aztán elbizonytalanodik. Ha ilyenkor kérdeznek, akkor rémülten ácsingózom egy kis fordulatra. Hogy derüljön ki, melyik a jó. Ha van jó. Illetve az elbizonytalanodás azért, akkor áll be, ha nem látom, hogy a jó a lehető legjobb. Hosszan és felelősen tudnék erről rinyálni.

– A munkakörülmények miatt rinyálna?

– Azt soha nem éreztem, hogy a környezet segítené a munkámat. Jólesik egy-két kollégámat elgondolni este, éjszaka, ahogy ugyanúgy ül az asztala mögött, és dolgozik. De van vagy negyven éve, hogy ezt először gondoltam. Mert ez is környezet, ezek a kollegiális íróasztalok, pártoktól, rendszerektől, sőt országtól függetlenül.

– Hagyják dolgozni? Megengedheti magának a munkát?

– Hogy hagynak-e dolgozni? Kik is? Minthogy a munkám nem függ intézménytől, fütyülhetek „rájuk”. De azért ez kicsit diadalmasabban hangzik, mint kéne. Csak a munkát engedhetem meg magamnak, meg is engedem… A munkát sokféleképpen lehet akadályozni, nem kell bevezetni a tilt-tűrt-támogatott jól csengő t-jeit, elég a megfelelő gazdasági szabályozás, elég a kuratóriumok átrendezése, általában a pénzcsapok leleményes, lényegében ortodox kezelése.

– Mintha nem lenne ínyére az állam és a kultúra ilyetén viszonyának alakulása.

– Ördöge van. Szerintem, eltekintve a nettó pecsenyekacsás-kedvezményezettektől, nincs komoly értelmiségi, akinek ez ínyére volna. Csak van, aki hallgat, és van, aki beszél. Bár… lehet, hogy rosszabb a helyzet.

– Hát, lehet. Pedig gondolhatnánk, a családja történelmi szerepe okán ön akár zászlójára kerülhetne a jelenlegi kurzusnak, még sincs ott. Miért nincs?

– El nem tudom képzelni. Amúgy egy korábbi orbáni kulturális ajánlásban még szerepeltem, mint aki nem hiányozhat a fideszes könyvespolcról. És még egy amúgy: amúgy a könyvespolc jobb hely egy írónak, mint a zászló.

– Szeretne például Jókai Anna helyében lenni?

– Ó, nagyon. Tizenéves koromban nagyon szerettem volna a saját nővérem lenni. Emlékeim szerint azonban szempontjaim nem elsőrendűen irodalompolitikaiak valának.

– A tavasszal megjelent hangoskönyve (Ha minden jól megy), mely akár évtizedekkel korábban fogant nagyesszéit fogja egybe, mintha csak tegnap íródott volna, annyira aktuális. Politikailag célzatos volt a megjelentetése éppen most?

– Inkább csak másodlagos következmény ez. Mostanság sokszor megtörténik, hogy régi írások alá szalad a valóság. Kellemetlen érzés, még ha az írások elevenségét is jelenti.

– Friderikusz Sándorral beszélgetve az ATV-n, Gothár Péter Megáll az idő című filmjének nyitó jelenetében elhangzottakkal illusztrálta, mire készüljünk: „Jó, hát akkor itt fogunk élni”. Rendben. De hogyan?

– Nincsenek receptjeim, illetve azt hiszem, általában sincsenek receptek. Valamiféle leleményesség kell. Mindenhez. Ha még derűnk és erőnk is volna mindehhez… Nem belefáradni, nem belenyugodni, nevetni, dolgozni – ha már recept, legyen ilyen gyerekesen fényes. Vagy másfelől mondva: valóban ragaszkodnunk kell például ahhoz, hogy megadják a tiszteletet a magyaroknak. De nem Brüsszellel kell kezdenünk, hanem magunkkal, országon belül. Például ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a kormány megadja a tiszteletet az állampolgároknak. Mert ebben a mostani olyan válogatós. Szereti ő megmondani, mi hány centi, ki igen, ki nem, ki nincs. Pedig a fentihez akkor is határozottan és igazságunk tudatában tartanunk kell magunkat, ha a fennálló politikai erőviszonyok miatt a mondat nem fejezhető be úgy, mint a kiegyensúlyozott demokráciákban, hogy tudniillik, ha nem így lesz, akkor le fogunk váltani titeket. Amit mondok, az persze nem áll arra, aki többnyire egyetért a kormánnyal, evvel a szellemiséggel, a világnak evvel a nézésével. És láthatóan ilyenek sokan vannak, mert egyébként mondott mondat a mondottak szerint volna befejezhető. Az is lehet, hogy nem ért egyet, csupán alkalmazkodik. De hát erre vonatkozóan is gazdag a magyar hagyomány.

– Valóban gazdag, akár a passzív rezisztenciát, akár az ’56 utáni Kádár-kori kiegyezést, de akár a kivándorlást vagy a kurucos küzdést értjük ezalatt. Önnek melyik az irányadó?

– Mindegyiket közel érzem, mondanám, ha elvi alapon volnék igazi posztmodern. Mindegyiket, vagyis egyiket se, azután mégis lesz, van valami. Egy rezignált kuruc, némi labancos szempontokkal – de ezt már csak a föltett kérdés kedvéért passzíroztam ki magamból.

– Kedves öntől. Hanem azért az előző rendszer jócskán ellátta témával, a mostani is bír ilyen hatóerővel? Ahogy Pintér Béla mondta is a minap: az előző kormányzat pénzt adott, a jelenlegi pedig témát.

– A regény lassúbb műfaj. A színház, Pintér Béla világa, természeténél fogva közéletibb, kiszolgáltatottabb a jelennek. És így jobban is tudja hasznosítani. Olykor akaratlanul is. Az összefüggéseket megteremti az idő, az épp jelen lévő idő. Regényíróként én jól meglennék egy uncsi, velejéig demokrata kormánnyal. Olvasóként is.

– Most tényleg nem unatkozunk, tán nem függetlenül attól, ahogy a mostani kormány a magyarság, de Európa „megmentését” is a kereszténységben látja.

– Nincs manapság keresztény politikai párt. A hazai kántálók mentségére legyen mondva, szerintem sehol a világban nincs. De Európában biztos nincs. Hogy a talán legismertebbet, a német CDU-t említsem, az se az. Vagy semmivel se keresztényebbek, mint az ottani szociáldemokraták. Tiltakozni is kéne az egyházaknak, klérusnak és híveknek, hogy ilyen vacak, giccses módon akarják (ki)használni a kereszténységet. Az utolsó őszinte szó kereszténységügyben a miniszterelnöki ajakról, az volt, hogy „Csuhások, térdre!”. Nem értettem egyet vele ebben akkor. Vagy mégis? Hirtelen elbizonytalanodtam.

– Akkor hát milyen lenne egy hiteles, modern keresztény politikai közösség?

– Pártra vonatkoztatva csak formálisnak tudom látni, alibinek, csalinak, és nem tartalminak. Talán Dél-Amerikában van ennek valóságos tartalma.

– És a felvilágosodás eszménye a kereszténységgel harmóniában tud létezni? Csak mert minálunk ez mostanság szétválasztódik, előbbit kimondva is megtagadva.

– A felvilágosodást szeretik ma szitokszóként használni, a kereszténységet meg varázsszóként. Így ki van üresítve mindkettő, rövid távú politikai, sőt pártpolitikai céloknak alávetve.

– Mindez, ami ebben az országban történik, beleillik-e Európa mostani átalakulásába?

– Van, ami van, és mindenképp van, ami lehet. Az sima hazugság, amit szeret a rezsim magáról elhitetni, hogy éppenséggel mi adnánk példát Európának. És ha óvatosan is, de fölismerik a nagyszerű magyar példát. Hol ez a hihetetlen energia és szellemi muníció? Csak tudnék róla. Vagy valaki. De az sem igaz, hogy volna egy makulátlan Európa vagy EU, döntnöke jónak s rossznak. Vagyis nem tudok igazán válaszolni a kérdésre. Lehet, nem jó a kérdés maga se.

– Lehet. Akkor jöjjön a végére néhány egyszerűbb – már csak a keretes szerkezet okán is. A foci-vb miként bolygatja föl a focirajongó író megszokott munkarendjét? Egyedül nézi a meccseket vagy társaságban? Szurkol egyáltalán?

– Én mindig azt válaszolom, hogy a magyaroknak drukkolok. Ez majd harminc éve furcsa válasz, mert a közelében se vagyunk, hogy ott lehessünk. Lesz minden, magányos nézés (azt szeretem a legjobban), aztán az elődöntők barátokkal mintegy edzőtáborban, ősi magyar díszletek közt az Alföldön. De marad munka is, rend is. A fölbolygatott munkarend is munkarend. A spanyoloknak fogok drukkolni, és a németek fogják nyerni, és ettől nem leszek szomorú. Félő, bárki nyeri, nem leszek szomorú.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!