Mesterséges megtermékenyítés, veszélyeztetett terhesség, koraszülés, gyereknevelés – az anyák szó szerint vért hullatnak, miközben a probléma a társadalmi és intézményi rendszerbe kódolt. Kiss Noémi, az Ikeranya című novelláskötet szerzője mindezt a saját bőrén tapasztalta.

 
KISS NOÉMI író, irodalmár. A Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa. Ifiként sportszerűen úszott, vízilabdázott. Rózsaszín szemüveg címmel kritikai beszélgetéssorozatot indított a Nyitott Műhelyben a női írás hagyományáról. Ikeranya név alatt blogolt évekig előbb az Irodalmi Centrifuga (ICA), majd a Bezzeganya közösségi blogon.Szépíróként eddig négy kötete látott napvilágot: Tájgyakorlatok (2003), Trans (2006), Rongyos ékszerdoboz. Utazások keleten (2009), Ikeranya (2013). Írásai német, szerb, bolgár, angol és lengyel nyelven is megjelentek. Fekete-fehér címmel 2011-ben könyve jelent meg a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról. 2014-től fél éven át Zürich város írójává választották (Fotó: Csoszó Gabriella)

– Árulja el, mikor volt ideje blogot, könyvet írni, miután világra jöttek az ikrei?

– Mikor megszületett a lányom és a fiam, egy szabad percem sem volt, mert négy hetet inkubátorban töltöttek. Ott álltam mellettük és zörögtem kintről. Nem Svédországban vagyunk, mondta az orvos, mikor szerettem volna kézbe venni az újszülött babáimat. Én, ha valami váratlan hatás ér, írással vezetem le. És ha az kibírhatatlanul nehéz, akkor is szakítok rá időt. A fejőgép mellett is fejben jegyzeteltem. Aztán otthon, etetések és altatások között írtam, sokszor a földön, a szőnyegen fekve, guggolva, a mosógépen, ahogy jött. Szerettem volna rögzíteni az élményeimet, mert a szülést követően egészen más, hormonzavaros, de izgalmas, érzelmes világba pottyantam. Felkészületlen voltam, mint minden anya. Tudtam, hogy ilyet sosem érzek többé, és ezt most meg kell fogni – na, ez lett a magzatirodalom.

– Miért érezte szükségét a blogolásnak?

– Hasonló helyzetben lévő anyáknak, apáknak írtam. Naivan reménykedtem, meg persze fel is voltam dobva, hogy így könnyebb elfogadni másoknak is a problémáikat: fogantatás, koraszülés, Dévény-torna, korai fejlesztés, örökbe fogadás – ezek voltak az első témáim. Épp a bőrömön tapasztaltam mindezt. Először nem is a saját gyerekeimről szerettem volna írni, hanem arról, amit közvetlenül láttam, átéltem és átélhetővé tehetek. Kórteremben, rendelőben, védőnőnél, az inkubátor mellett, vagy a korai fejlesztőben – csak figyeltem az egyéni drámákat, reakciókat.

– Terápiaként is működött az írás?

– Számomra nem, de azért tud gyógyítani a sors- és blogtárs. Hirtelen látod magad kívülről, így könnyebben elfogadod a nehézségeket. Hálóingben, tenyeredben az arcoddal, lelombozva az érzéstől, hogy ez csak veled eshet meg, sokkal nehezebb túlélni az első évet csecsemőkkel.

– A közbeszéd piedesztálra emeli az anyaságot, miközben ez a szerep korántsem problémamentes. Miért rakódik rá a hamis, illúziót keltő máz?

– A világot nem kismamáknak és gyerekeknek tervezik, ők egyre inkább kiszorulnak: játszótéri gettókba, mesékbe, rajzfilmekbe, magánbölcsibe. A kismama általában utolsó a sorban. Manapság sok harmincas nőnek van problémás anyatörténete. Senki sem kéri tőlük, hogy mondják el. Csak hallgatunk róluk, köröttük. Pedig egész családokat érint, nagyszülőket, apákat a szülés modern problémája. A mai politika nem vesz tudomást rólu(n)k, sem valódi nő-, sem valódi családtámogatás nincs. Vagyis a politika nem a jövő nemzedékéről szól. Amolyan nyugdíjasteremnek nevezném a parlamentünket. Mert kirekesztő az anyákkal, nőkkel, gyerekekkel szemben.

– Hol van ma a nők helye?

– Magyarországon ma szülésre buzdítják a nőket, mert fogy a magyar. De talán egy szülőképes korú nő sem ül a népesedési kerekasztalnál. A nők kismama blogon élnek, ezek amolyan internetes gettók, állandó, több tízezres olvasóközönséggel. De semmilyen döntésbe nem vonódnak be, ami róluk szól. Érdemes volna egy anyapártot alapítani.

– Mi lehet az oka, hogy a magyar társadalomban ennyire nem tud teret nyerni az emancipáció a gyakorlatban?

– Talán azért, mert nálunk a szülés és a gyereknevelés kérdésében is mások döntenek a nők helyett: önkormányzati, egészségügyi, oktatási pártprogramok, legtöbbször ideológiai alapon, amik nem a nők, az anyák érdeke mentén szerveződnek. Nézzük meg például, hová folynak el a női esélyegyenlőségre fordítandó pénzek. Nálunk ma Magyarországon alig vannak női képviselők, döntéshozók. Még azt is férfiak írják elő, hogy egy nő mikor és hogyan menjen vissza dolgozni. Egy fiatal anyának ma nem sok beleszólása van, hogyan szüljön, milyen legyen az óvoda, hány órában szeretne dolgozni, de még a zebrán sem mehet át biztonságban, a metrón sem tud utazni, mert nem fér fel a mozgólépcsőre, ha sok gyereke van.

– Pedig ma kiemelt program a családok támogatása. Az Orbán-kormány szeretné, ha több gyereke születne a diplomás nőknek, még kampányt is terveznek.

– A fiatal nők sokszor tolják maguk előtt a szülés terhét. Ma talán valóban terhesek a nők, nem pedig várandósak. És eltűntek a szerelemgyerekek, egy csomó óvatosan tervezett gyermek születik, inkább egy, mint kettő, kevesek kiváltsága a sok gyerek, ott, ahol a nő gyakorlatilag háztartásbeli lesz, lemond álmairól, a munkájáról. Ma nem ilyen nők ülnek az egyetemeken. Jó lenne, ha egyensúlyban volna a kettő és nem kéne mindent beáldozni az anyaság oltárán, és az anyákat tehermentesítenék. A nő nem az államnak szül. De ugyanilyen mostohán bánik a társadalom az egyedülálló nővel – hideg a levegője, ha valaki nem szül. Vagy meddő, vagy beteg gyereket nevel, vagy szegény.

– Egészségesebb légkörben felkészültebbnek érezte volna magát az ikerterhességre és a koraszülésre?

– Természetesen. Egy olyan társadalomban, ahol nem kell szégyellned a lombikprogramot, ahol lehet egy nő egyedülálló, és nem szólják meg érte. Ahol nem a férjhez menés a karrier. Vagy ahol a sérülteket teljes emberként fogadják, ahol van szociális érzékenység, ott sokkal könnyebb. Ebben az iskolának, az egész társadalmi szellemnek szerepe van. Sőt, inkább azt mondom, felelőssége. Csak egy friss példa: reggel kézen fogva mentünk óvodába, eljött a beszoktatás első napja, és a zebrán majdnem lesodort minket egy rendőrautó. „Anya, a bácsi mért megy gyorsan? – kérdezte a fiam. – Mert ő rendőr bácsi, neki szabad.”

– Követi a miskolci koraszülötthalálokkal kapcsolatos híradásokat?

– Megrázott és nagyon felkavart ez az ügy. Még rasszista felhangok is voltak, ami rémes. Magyarországon kiváló orvosok vannak a koraszülöttek mellett. Gondolom, ezt nekik sem egyszerű feldolgozni, sem elolvasni a médiában, amit róluk és a gyerekekről, anyákról írnak. És egy anyának baba nélkül távozni a szülészetről feldolgozhatatlan trauma.

– Véget ér valaha a bababörtön?

– Az anyaság életre szól, hol fent, hol lent. Szárnyaló öröm, vagy reszketés, aggódás. Egy csoda, mindennapi meglepetésekkel, nem győzöm kapkodni a fejem, ha beindul a gyerekszáj. Egy írónak nincs ennél erősebb inspiráció, a nyelvről szól az óvodás kor, amibe nemrég beléptünk. De mai napig, ha bármi kis baj ér minket, a régi, rossz élmények gombócként tömik el a torkomat. Ilyenkor domesztikálom a bajokat. Visszanevetek a szülésemre is, most, hogy kész a könyv.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!