Karinthy, nyűtt posztókabátján sárga csillaggal, kezében utazókofferrel bekopog Kosztolányihoz mielőtt elmenne kicsit pihenni Mauthausenbe – Darvasi László írónak speciálisan kényelmetlen otthona ez a döbrögisödő rendszer.

 
Darvasi László (Törökszentmiklós, 1962) író, költő, drámaíró, kolumnista. (Szív Ernő néven tárcaíró.) 1989- től a szegedi Délmagyarország munkatársa, 1993-tól az Élet és Irodalom főmunkatársa. 2011-ben a Digitális Irodalmi Akadémia – legfiatalabb – tagjává választják. Legfontosabb díjai közül: Krúdy-, József Attila-, Füst Milán-, Mészöly Miklós-, Márai Sándor-díj, Budapestért díj, Rotary Irodalmi Díj, Brücke Berlin irodalmi díj, IBBY Honour List díj, Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj. Legutóbbi kötetei: A világ legboldogabb zenekara (2005), A titokzatos világválogatott. A labdarúgás története (2006), Virágzabálók (2009), Pálcika (2012), Vándorló sírok (2012), A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története (2012). Művei cseh, francia, német, angol, holland, horvát, román, török, finn, lengyel, japán, szlovák szerb, szlovén nyelven is olvashatók. (Kállai Márton felvétele)

– Alig egy hónapja, hogy a családtagokon és a barátokon kívül az irodalmi szakma és olvasói közönsége is nagyszabású esttel ünnepelte 50. születésnapját a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Hogy éli meg a sikert, a népszerűséget?

– A PIM-ben az én családom volt, a kiadóm, az újságjaim, a barátaim. Szóval nem sikert éltem meg, hanem egy családi ünnepséget. Az ötven év pedig úgy van, hogy nincsen. Tényleg nem különösebben érdekel, csak mindig eszembe juttatják. A testben kicsivel több a kósza, alattomos fájdalom.

– Az ünneplés talán inkább a ma már több mint 20 éves írói pályának szól. Milyen csomópontok, mérföldkövek alapján szakaszolja ezt az utat? Illetve mennyiben módosultak ezzel kapcsolatban a meglátásai időközben?

– Elég hamar megtaláltam a helyem. Már hogy, mit kell írnom, tehát hogy prózát, és persze nagyon sok barátot említhetnék, aki segített. Tényleg, te jó ég, milyen sokan voltak. Úgyhogy nem mondok egyetlen nevet se. És hadd ne mondjak semmilyen alapvetést magammal kapcsolatban. Mert minden mozog. Tárca tárcára jön, dráma drámára, novella novella után tolakodik. Félkész regények várakoznak a fiókban. Legyen minden fontos, amit csinált az ember. És legyen meg mindennek a maga helye.

– A születésnapra a kiadója exkluzív könyvvel rukkolt el: külön kötetben jelentette meg A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története című hosszú elbeszélést/ kisregényt. Miért pont ezt?

– Ugye, milyen érdekes. Ha egy szöveg, mint most ez, más kabátot kap, változhat a formai megjelölése. Én is elbeszélésként gondoltam a Zord Apára, erre a régi, szegedi történetre, most viszont erős a csábítás, hogy kisregénynek gondoljam. (Korábban A Kleofás-képregény c. kötetben jelent meg 1995-ben – a szerk.) Nem tudom a választás indokát. Tettem halvány kísérletet még meg nem jelent Szív Ernő-írásokra, amikor Morcsányi Gézával, a kiadó vezetőjével leültünk egy vendéglőben Budán, és ő elárulta, szeretne kiadni egy ünnepi kötetet. Szívnek nem sok esélye volt. Viszont soha csúnyább, szeretetteljesebb végeredményt.

– A szöveget Ilia Mihálynak ajánlotta, aki nemzedékeknek és egy „tájegységnek” is legendás figurája, professzora. Milyen kötődései vannak még ma is Szegedhez?

– Ott él a fiam, ott zizeg reggelente a standokon az egyik lapom, a Délmagyar, és Szeged még mindig rengeteg témát suttog a firkáló ujjak alá. A hírhedt boszorkányperről már van regénykezdeményem. Például. Bizonyára mondták már, Szeged a legirodalmibb magyar város. Ehhez inspiráló ellentmondások kellenek. Nagyság, kicsinység, meghittség, szűkkeblűség, a vidékiség szorító kisködmönje, illetve sok-sok világpillanat. Néhány napja, éppen vasárnapi ősz satírozgatta az eget, végigballagtam a Tisza-parton. Lent a horgászok, mintha az örökkévalóság ólomkatonái. Áztatják a horgot, rendületlenül. Soha nem láttam, hogy halat fognának. Azért gyönyörű. Az őszi szürke vajban olvadozik a kolbászpiros Dóm, és Klebersberg Kunó szobra a Széchenyi téren olyan esztétikai tévedés, hogy az ember szíve szakad meg. Na, ilyen Szeged. Ha csak egy-két évet éltél ott, akkor is mindig szeretni fogod. Ilia Miska bácsi pedig egy olyan nagyregény, amit helyette mások írnak meg. Mondjuk, több százan vagyunk. Vele kapcsolatban talán az a legfontosabb, hogy egy legenda születik meg a szemünk láttára. Vagyis hogy egy legendában mennyi munka és figyelem is van. Hogy a legenda nem csak vért izzad.

– A fia mára felnőtt fiatalember, de a Trapiti(k) írásakor még kisgyerek volt. Tavasszal már a harmadik gyermekkötete jelent meg, Pálcika címmel. Két éve pedig Pierrot és Ganxsta Zolee társszerzőségével a Popeye, avagy az elrabolt spenótszállítmány színdarabját is bemutatták. Milyen közeg a gyermekeké?

– Áron most érettségizik, a Trapitit persze neki írtam, amikor még valami idióta japán szörnyeteg volt a kedvence. De tanítottam három évig, negyediktől nyolcadikig. Amikor megyek a gyerekekhez Tatára, Győrbe, Szegedre vagy Pesterzsébetre, az mindig nagy kaland. Az egyik legjobb irodalmi kaland!

– Hány laki ön tulajdonképpen? Ingázik Budapest, Berlin, New York között, melyikhez mi köti? Hol van otthon?

– Újlipótban, a Pannónia utcában. Meg annál az asztalnál, ahol éppen dolgozom. Hihetetlen szerencse, hogy ennyi világban járhattam. Ott vagyok otthon, abban a korban, amiről írok éppen. Vagy egy kisboltban, most. Az őszi piacon. A szigeten. A vonaton, Nyíregyháza felé. Nyilván a legelső otthona az embernek saját maga. Ha ez rendben van, az otthon tágas is lehet. Otthonom az országom, persze, és néhány éve elég kényelmetlen. Speciálisan kényelmetlen. A rendszer akkor változik meg, ha megváltozik az ember. Na, ez nem történt meg.

– Hát micsoda?

– Most éppen ránk szakadt egy erős, illetve folyamatosan döbrögisödő állam, ami a régi, bevett kelet-európai mentalitásokra és reflexekre épít. Ebből aztán nem lesz polgárság. Öntudat, civilség, ilyesmi. A rendszer folyamatosan változik, most például kitalálták az államalapítást, oké, csakhogy a magyar úgy maradt.

– Útjai, másholléte révén könnyebben rálát a hazai irodalmi életre, kultúrára, hiszen „kívülről”, összehasonlításokban jobban észreveszi a különbségeket.

– Ha nem lennénk, úgymond, kis nép, a magyar irodalom több igazi világsztárt jegyezne. Szerintem. Külföldön egyszerre egzotikus virágfajta és nagyvad a magyar író. Voltunk nagyon érdekesek, most talán nem vagyunk annyira azok. Pedig a dolgok velünk, annyira nem változtak. S talán mintha lenne egy középgenerációs irodalmi csöndesülés is, erre reagál aztán így a külföld tekintete. Kicsit másfelé fordul.

– Hogyan ítéli meg a mai magyar irodalmi berket, illetve tágabban a kulturális változásokat?

– Itthon nagyon sokan vagyunk, írók, költők, egyebek. Ehhez képest viszonylag kevés a szisztematikus, komoly munka. Vérszívás van, és eszement táncolás a felszínen. Viszonylag szűk olvasói kör grasszál az egymást lökdöső irodalmi eseményéken. Ahol mindig, de mindig több a nő. Olykor a komoly teljesítmény nem látszik, ilyen és olyan okokból. Hogy például Bodor Ádám mekkora író, vagy Kántor Péter és Oravecz Imre milyen jelentős költők. Sokszor események helyettesítik a munkát, fölolvasások, interjúk meg ádáz alkalmi küzdelmek az egzisztenciáért. És jól látni bizonyos, ideológiák által fűtött kísérleteket a jelentőség, az úgynevezett kánon átpozícionálására. Kerényi kormánybiztos éppen megmondja a tutit a sok pénzért ácsolt, viszont reszketeg dobogón. Néhány ihletett úr redős homlokkal nemzeti kánont kalapál. Aztán hol pipázgat ilyenkor az irodalmi szakma? A kertek alatt meg csodálkozva csobog tova a patak Európa felé.

– Kollégái – pl. Závada Pál, Parti Nagy Lajos – kötelességüknek érzik véleményt formálni a honi közéletről, politikai történésekről, közszerepet vállalnak adott esetben. Ön miként vélekedik az értelmiségi szerepvállalásról? Netán a sok távolléte egyfajta véleményként értendő?

– Inkább az a véleményem, hogy visszajövök. És mindig visszajövök. Ami itt van, az enyém. Sok minden történik, úgymond, ellenemre is, de mindez hozzám tartozik. Egy éve interjút adtam a Népszavának. Főként politikai kérdésekről volt szó, végül is jót beszélgettünk, mondtam, amit gondoltam, és amit most se vélek másként. Nem tetszik a rendszer. Másnap rémülten visszavontam az interjút. Pedig a kollégák már dolgoztak vele. Sajnálom, rossz kabátot vettem föl, szorított. A kérdés az, hogy az alkatától alapvetően idegen szerepeket hogyan kezeli az ember. Sok barátom lelkiismereti, ízlésbeli és egyéb okokból, hogy úgy mondjam, a frontvonal mellett döntött. Ők például ebben az ügyekben összeszedettebbek és lényeglátóbbak nálam. Szóval én még mindig a műre bíznám az opponálást, mint húsvér magamra. Opponáljon, verje az asztalt, tüntessen, ellenkezzen, dohogjon, katarzizáljon, ha tud, ő. Mert a művem biztosan jobban politizál, mint én. Az egy nagy és kényes feladat, hogy az ember – az író – megtalálja a helyet, ahol a legpontosabb tud lenni. De nem is velünk van a gond.

– Hanem kivel?

– Azzal a sok száz és ezer könyvtárossal és tanárral, akiknek az agyát át akarják mosni. Egy ismert írót valamelyest megvéd a nyilvánosság. Egy gimnáziumi tanárnőt, aki azt mondja, hogy de drágám, igazgató uram, Wass Albertben mégis sok az antiszemita szellő, vagy hogy miért is lett Tormay Cecil fontosabb József Attilánál. Na, őt ki, vagy mi védi meg ebben a feudális, de posztmodern szélfújásban. Kelet-Európában írónak lenni még mindig erősen egzisztenciális kérdés, nyugatabbra talán inkább feladat. Itt egy kicsit mindig a torkodon a kés. Nem hinném, hogy a közeljövőben sokat változna a helyzet. Mondjuk, 1944 őszén Karinthy, nyűtt posztókabátján sárga csillaggal, kezében utazókofferrel bekopog Kosztolányihoz, hogy mielőtt elmenne kicsit pihenni Mauthausenbe, mert most kapott egy jutányos beutalót az asztmájára – kedves neje már előreutazott berendezni az új otthont –, meginna még egy feketét. Na, ez az a pillanat, ami más és már árnyalatokban, de tovább él velünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!