Felelősséggel tartozom az elődeimért, a tőlük származó képességekért – mondja Tompos Kátya színművész, aki a hitéért máglyára lépő Johannát alakítja a Nemzeti Színház misztériumában. A színház és a filmezés mellett időt szakít a koncertezésre is, hogy Keresztül Európán című friss szólólemezének orosz, francia, angol és magyar dalait bemutathassa.

 
TOMPOS KÁTYA (Budapest, 1983). Szülei Moszkvában ismerkedtek meg, édesanyja orosz; édesapja villamosmérnökként járt ott. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen operett–musical szakon végzett Kerényi Imre osztályában. 2008 óta a Nemzeti Színház tagja, korábban a Bárka és a József Attila Színház művésze volt. Junior Prima-, Gundel Művészeti-, Máthé Erzsi-díjas. 2011-ben föllépett Goran Bregoviccsal a Művészetek Palotájában. Legutóbbi színházi alakításai: Johanna a máglyán (címszerep); István, a király (Réka); Bányavirág (Ilona); Sirály (Nyina); Hét boszorka; Chicago (Roxie Hart). Közelgő bemutatói a Nemzeti Színházban: Boldogságtöredék (március 22.); Éjjeli menedékhely (június 8.) Mozifilmjei: Coming out; Nejem, nőm, csajom; Magic boys; Köntörfalak; Poligamy; Valami Amerika 2. (Lakos Gábor felvétele)

– Akadhat olyan tisztelője, aki csupán dalénekesként ismeri?

– Előfordult egy-egy fellépés után, hogy zenészek mint énekesnek gratuláltak, nem tudván a filmekről, a színházi munkáimról még kevésbé. Ez abban a helyzetben nagyon megtisztelő volt. Színészdiplomám van, ebben a művészeti ágban mélyültem el igazán, ennek kapcsán vettem énekórákat is, nem kimondottan zenei pályára készültem, nem erre áldoztam több évet az életemből, ezért nem is nevezném magam énekesnek. A színészi munkámtól kicsit elrugaszkodva, de abból merítve kezdtem el foglalkozni a zenei pályámmal is, mivel sokan biztattak, hogy készítsek végre lemezt. Számomra korábban az éneklés nem vált el a színművészettől, mindig volt mögötte egy szerep, úgy kellett énekelnem a színpadon, hogy elsősorban színésznő vagyok.

– Jelentkezett a 2009-es Eurovíziós Dalfesztiválra is a Magányos csónak című dalával, de aztán visszalépett. Miért?

– Nem én jelentkeztem, hanem benevezték az általam elénekelt dalt, de éppen akkor elhalmoztak színházi munkákkal, másrészt úgy gondoltam, nem vagyok fölkészülve arra, hogy a már jól ismert színházi közegemből belecsöppenjek valami teljesen ismeretlen, kiszámíthatatlan masinériába. Úgy kellett volna a show-biznisz felé megtennem az első lépést, énekesként, hogy még nem harcoltam- dolgoztam meg érte. Nem éreztem, hogy ehhez a világhoz tartoznék, inkább azt, nagyon is távol áll tőlem, elveszek benne.

– Ellenben a délszláv népzenét játszó Söndörgő zenekarral 2011-ben turnéra ment, odahagyva a színházat.

– Nem egészen, hiszen nem szerződtem el, nem mondtam fel, játszottam az előadásokon. Annyi volt a különbség, hogy új próbákon nem vettem részt, így az előadások közti időben fel tudtam lépni a zenekarral, például Indiában is.

– Mit hozott magával Indiából?

– Rengeteg pozitív energiát, spirituális töltést. Megismertem a szegénység és a gazdagság valódi jelentőségét. Életem egyik leggyönyörűbb utazása volt, szeretnék majd még visszamenni…

– Hamarosan Zorán koncertjén is hallhatja a közönség, duettet énekelnek. Ez sem lehet véletlen!

– Pedig akként indult. A Prima Primissima-díjak odaítélésekor felkértek minket, őt mint nagydíjast, engem mint Junior Prima-díjast, énekeljünk együtt. A fivére, Dusán által írt Esküvő című dalt adtuk elő, ami később fölkerült Zorán Egy pár barát című duettalbumára.

– A főszerepet bízták önre egy másik, részben zenei, grandiózus műben: november végén mutatták be a Nemzeti Színházban Paul Claudel és Arthur Honegger misztériumát, a Johanna a máglyánt. Miben áll Johanna hite, amiért föláldozza magát?

– Hisz Istenben, a szeretetben és az együvé tartozásban, ezek kötik össze az embereket. Képességei alapján a jövőbe lát, hosszabb távon gondolkodik a többieknél, úgy tudja, az élet nem ér véget a halállal.

– Johannát általában őrültként tartják számon.

– Kit nem azok közül, akik folyton hangokat hallanak? A történelem során ezeket az embereket kiközösítették, száműzték.

– A darab fölkínálja az őrület értelmezését is?

– Hogyne, pontosan ezt szeretem benne. Valaki azt mondja: én nem tudok vele menni, nem tudom befogadni, mert nem tartok ott, ahol ő tart. Mások meg azt: végre van valaki, aki után el lehet indulni. Sok minden kiderül számomra is, hol tartanak, milyen világban élnek ma az emberek, mennyire hisznek bármiben…

– Ön miben hisz?

– Van egyfajta egészséges küldetéstudatom. Hit a folytonosságban, hogy felelősséggel tartozom az elődeimért, a tőlük származó képességekért. Elég korán elveszítettem az apukámat, felnőve azt gondolom, tehetséges ember lévén sokkal többre volt hivatott, mint amit el tudott végezni az élete során. De ezt érzem az édesanyám vagy a nagymamám esetében is: nem tudtak kibontakozni, kiteljesedni, érvényesülni. Ennek most, általam kell megtörténnie. Nem herdálhatom el a tőlük kapott adottságokat.

– Vidnyánszky Attila, a darab rendezője miként segítette Johanna megformálásában?

– Úgy éreztem, nagyon pontos elképzelése van Johanna belső világáról. Nekem csak fülelnem kellett, úgy tűnt, mintha érzelmi síkon kapnám az instrukciókat.

– Spirituális útmutatás?

– Igen, és ezt ritkán tapasztalom, pedig nagy szükségem van rá.

– Nyáron azonban még előző direktora, Alföldi Róbert utasításait követte a nagy sikerű István, a király Rékájaként. Mi a fő különbség a két rendező között?

– Talán az a legszembetűnőbb eltérés, ahogy a színház feladatáról, értelméről gondolkodnak. Nekem színészként az a dolgom, hogy meg tudjak felelni ezeknek az értelmezéseknek. De nem vagyok híve az összehasonlítgatásnak, mindenkit a saját világa szerint ítélek meg.

– Maradt a színháznál és nem is szólalt meg korábban az igazgatóváltás körüli politikai csatározások kapcsán.

– Mert alkotóként szeretném függetleníteni magam a politikától. Elsődleges dolgomnak azt tartom, hogy a színpadon nyilatkozzam meg szerepek formájában, a többit a magam számára – nem szándékozva megsérteni senkit, aki önmagára nézvést máshogy gondolja – értelmetlennek tartom.

– Összerázódtak már az új társulatban?

– Sok színészt ismertem már korábbról az újonnan érkezettek közül. Eddig egy bemutatóm volt, jó hangulatban zajlottak a próbák, gördülékenyen dolgoztunk, sokat nevettünk. Eddig még nem voltak rossz tapasztalataim.

– Politikai nézetkülönbségek miatt összeveszett bármelyik korábbi színésztársával?

– Nem, mindenki elfogadja a másikat. Ebből is látszik, a művészek lelkében a munka az elsődleges!

– Érzékel különbséget az előző, sikeres színészkorosztályhoz (pl. Hámori Gabriella, Ónodi Eszter, Nagy Ervin, Csányi Sándor) képest a lehetőségek terén?

– Az én korosztályom kifogott egy változó időszakot, tapasztalható némi bizonytalanság, amire majd iránykeresésként gondolunk vissza. Egyre több színész kerül ki a budapesti és kaposvári egyetemekről, valamint a színi tanodákból, ezért a fiataloknak kevesebb az esélye, ugyanakkor pozitív dolog, hogy sok film készül újabban, amiből meg lehet majd ismerni őket.

– A Nemzetin kívül a Játékszínben és a Centrál Színházban is játszik. Mi alapján választja ki a szerepeit?

– Inkább kiválasztanak. Szerepet az „anyaszínházamban” még nem utasítottam vissza, még nagyon befogadó vagyok, a legtöbb karakterben látok fantáziát, amiből tanulhatok. Fontos, hogy az alázat és a kíváncsiság meglegyen bennem a szakmám iránt, mindig kihívásként tekinthessek egy-egy szerepre.

– Sokan legutóbbi filmjében, a Coming outban láttak kihívást, méghozzá abban, ahogy a homoszexualitást ábrázolja. Ön szerint jogosak a kritikák?

– Akik támadták a filmet, talán más műfajt, drámát vártak a téma kapcsán. Persze annak is megvan a jogosultsága. De ez most egy vígjáték volt! Szerintem a film nem nevetteti ki a másságot, hanem finom humor által elfogadtatja. Az emberek jól szórakoztak rajta, nem hallottam rosszindulatú nevetést. Egyáltalán nem bántó, inkább kifigurázza a sztereotípiákat.

Címkék: Interjú

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!