Bár mi kimaradunk a sztárparádéból – Elijah Wood és Robin Williams mellett Bradt Pitt, Matt Damon és Hank Azaria kölcsönözték hangjukat a cukiságoknak –, a szinkron és a fordítás is bájos, a dalokat pedig eredeti minőségben és humorral hallgathatjuk. George Miller, az ausztrál forgatókönyvíró-rendező (Babe, Táncoló talpak) pompásan beszéli a gyerekek nyelvét, de a komoly üzenetet is szépen becsomagolta a mesébe. A pingvinkolóniát a sarki jég olvadása folytán elszabadult hatalmas jéghegy sodorja halálos veszedelembe, elzárva őket a tengertől és az élelemtől. Az állatok összefogása mellett az emberek segítségére is szükség lesz, ám a végső harcot itt a kis pelyhesek vívják és nyerik meg az ember által megbolygatott természet ellenében.

Számos új szereplővel színesedett a történet, a két krill (világítórák) – az eredetiben Brad Pitt és Matt Damon – annyira mókás, hogy már-már ellopják a show-t a táncoló pingvinek elől. Akárcsak a Jégkorszak motkánya, talán a folytatásban is visszatérnek majd, lehetőleg Clooney haverjukkal együtt, aki játszhatna például korosodó rozmárt, akinek sosincs szerencséje a fiatal rozmárlányokkal. A családban máris szállóigévé vált a „táplétrán” feljebb jutni igyekvő Will, a krill mondása: „ezentúl csak olyat eszem, aminek arca van!” – kiáltott fel, majd beleharapott egy fókapopóba, és közölte, ez csöppet rágós. Szintúgy a lundamadár (pöszécske kislányom szerint rondamadár) „Sven fej!” mantrája, melyet a szellemes fordító a küzdősportokban is használt, japán sensei (mester, tanító) kifejezésre rímeltetett. Akárcsak a krillek, a divatos ezoterikus igazságokat osztogató, valójában szélhámos, de imádnivaló Sven (Hank Azaria) is hatalmas figura. Habár, a szülők a fejüket fogták, mikor rázendített a Dragostea din tei című moldáv popslágerre, hogy maijahí, maijahó!

Ettől a fájó poéntól eltekintve a filmzene, melynek jelentős részét Pink erőteljes, bizsergetően telt vokálja adja (ezért még Oscart érdemelne), megint frenetikus. A kellő pillanatban felcsendül egy Queen-, egy Michael Jackson-, vagy épp egy Justin Timberlake-szám. Mi több, Erik, a kis pingvinfióka a katartikus fináléban Tosca Levél-áriáját dalolja édes cérnahangocskáján. Visszatért a tojócsábász Ramón és a guru Luklász is (mindkettő Robin Williams). Utóbbi, akárcsak egy greenpeace-es aktivista, szivárványos pulóverben villog, mióta kimentették az úszó olajfoltból. Újabb valós történetelem: a megmentett pingvinekre a környezetvédők pulcsikat kötöttek, hogy óvják őket, míg vissza nem nő a tolluk.

Ennyi lenyűgöző karakter mellett kissé elhalványult a régi hős, a ma már apuka Topi és az ő fiókájának története. Persze a kis Erik is más, mint a többiek. Vágyik arra, hogy fajtársai elfogadják, és miután hiába próbál beilleszkedni, magában keresi a hibát, és szomorkodik. Csakhogy a különleges pingvin kitűnik a bajban, pont az ő bátorságára, ügyességére és találékonyságára lesz szükség, hogy megmentse a többieket. A gyerekeknek ezt nem is kell magyarázni, mi viszont fontosat tanulhatunk Topitól: hogy fogadjuk el és szeressük kicsinyeinket akkor is, ha kilógnak a kolóniából.

(Forgalmazza az InterCom)