Amikor egy nemzetközileg ismert magyar rockzenekar (esetünkben a The Trousers) frontemberének könyve jelenik meg, nyilván nem az az első gondolatunk, hogy tudományos szempontból ez mennyire jelentős.
– Hogyan lesz valaki – ahogy kiadója írja – „a pszichobiográfiai kiindulású, pszichoanalitikus orientációjú kreativitás-kutatás legjelentősebb hazai képviselője”?
– Eredetileg magyar szakon tanultam, később felvettem a pszichológiát. A két szakirány akkor ért össze, amikor 2005-ben jelentkeztem egy „elméleti pszichoanalízis” nevű doktori képzésre Pécsett. Ebben az összefüggésben bontakozott ki az alkotáspszichológiai érdeklődésem, amivel a festészet és az irodalom felé nyitottam.
– A zene logikusabbnak tűnne…
– Én azt vizsgálom, hogy az élettörténeti elemek pszichológiai hatása miként „dolgozódik” fel a műalkotásokban. A festészet és az irodalom esetében az utalások sokkal kézzelfoghatóbbak, és az összefüggéseket jobban meg lehet alapozni tudományos szempontból, mint a zenében. A festők közül Dalíval és Csontváryval foglalkoztam, az írók közül pedig Kosztolányi és Csáth párhuzamos pszichobiográfiai, azaz pszichoanalitikai-életrajzi elemzése izgatott.
– Miféle küzdelem vár a lehetséges befogadóra?
– Nem egyszerű olvasmány, éppen ezért – ha magam ellen beszélek is – azoknak, akik könnyedebb anyagra vágynak, inkább Csíkszentmihályi Mihály kreativitás-könyvét ajánlom. Persze ez nem jelenti azt, hogy a megfogalmazásban ne törekedtem volna a követhetőségre és az egyszerűségre.
– Mi az, amit a lélekéletrajzok segítségével elő lehet ásni?
– Előre kell bocsátanom, hogy a zanzásított magyarázatok mindig triviálisnak, sőt néha „hajánál előrángatottnak” tűnhetnek. A könyvben kifejtve-levezetve követhető, érthető és megalapozott az, ami rövidítve kicsit bulvárszagú. A két író – akik unokatestvérek voltak – esetében az tűnt elő, hogy közös nagyapjuknál volt egy korai traumatikus élmény: meghalt az édesanyja, amikor ő megszületett. Ez a történés aztán generációkon átívelő megrázkódtatásként jelenik meg a két írónál, akiknek „alapból” sem volt egyszerű az anya-gyerek kapcsolata.
– Hát, ez így tényleg fura…
– Egy pszichoanalitikus konferencián az anyagyilkosság mint kriminálpszichológiai téma jelent meg, és az előadó az Édes Annát hozta elő mint irodalmi példát a szimbolikus anyagyilkosságra. Akkor ugrott be, hogy Csáth Anyagyilkosság címmel írt novellát, tehát lennie kell valami közös „élményalapnak”, mivel ez viszonylag ritka irodalmi téma. Aztán további párhuzamokat is felfedeztem.
– Például?
– Mindketten vonzódtak a pszichoanalízishez, Csáth elmeorvos lett, Kosztolányi inkább távolságot tartott. Mindketten használtak drogokat, Csáth belehalt, Kosztolányi viszont képes volt a mértékletességre. Csáthnál direkten, címben kiemelve jelenik meg az anyagyilkosság, Kosztolányinál pedig többszörös áttételen keresztül. Habitusukban, választásaikban egyéni módon jelennek meg a közös témák és motívumok. Az is érdekes lehet, hogy a Csáthnál gyilkosságot elkövető Wittmann fiúk erősen emlékeztetnek a Szabadkán felnőtt Csáth–Kosztolányi duóra, legalábbis, ahogy Kosztolányiné ír róluk.
– Csontváryról már mindent előástak, nem?
– Csontvárynál mindenkit az izgat, hogy az elmezavar és az alkotás miként kapcsolódik össze. Van egy Csontváry-patográfia, amit Pertorini Rezső írt a hatvanas években. Ebből úgy tűnik, hogy Csontváry művészete az elmezavar eredménye, és ez a pszichózis nem lélektani eredetű, hanem vele született.
– Ezt miből tudjuk?
– Pertorini szerint nincsenek olyan jelek az élettörténetben, amelyek korai kötődési zavarra utalnának, amivel az ilyen problémákat össze szokták kötni. Ehhez képest én találtam korai kötődési zavarra utaló jeleket! Az önéletrajzában így fogalmaz egy eperjesi látogatás kapcsán: „Három szép leányka volt a háznál. Szelíd, mosolygó arccal. Későn vettem észre a cselt, mely csecsemőkoromat érte – engem elválasztottak örökre. Így lettem kereskedő három és fél évig…” Itt észrevehető, hogy a három leány kapcsán beugrik neki valami, ami aztán annyiba marad, nem bontja ki. A másik jel a festményein látható: hat olyan festménye van – például a Mária kútja Názáretben –, amin az anya és a gyermek annyira összeolvadnak, hogy nem is lehet őket elkülöníteni. Ugyanez a páros szerepel a Hajótöröttek című festményen. Ez egy jelentőséggel bíró, ismétlődő motívum. Ha pedig van két független nyom, akkor az már alapot teremt az értelmezéshez, és messzire vezető következtetéseket lehet levonni.
– Nem lenne ellenőrizhetőbb ez az egész, ha élő művészeket szembesíthetne a következtetésekkel?
– A pszichobiográfiát gyakran vádolják azzal, hogy csak az elhunytak iránt érdeklődik. Egyrészt az élő művészek nem szívesen mennének bele ilyesmibe. Másrészt vannak etikai vetületei a kérdésnek: ha esettanulmányt írnék egy élő művészről, még azt sem közölhetném, hogy kiről van szó… így nem ellenőrizhető az elemzés érvényessége sem. Harmadrészt az értelmezéstudomány szerint az időbeli távolság nagyon fontos a megértéshez.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
