Ha nem táncos lett volna, akkor színésznőnek megy. Igaz, szívesebben áll a kamera mögött, mint előtt. Tunyogi Henriett pályafutása semmilyen szempontból nem szokványos. London és Budapest között ingázik: táncol, koreografál, tanít, filmeket készít. The Liver (A máj) című alkotását az idei cannes-i filmfesztivál rövidfilmes mezőnyében mutatják be, amelynek egy személyben a rendezője, társforgatókönyvírója, producere és főszereplője.
– A lírai balerina, koreográfus, jelmeztervező múlttal hogyan jött a filmezés?
– Néhány évvel ezelőtt ismertem meg Paul Cox ausztrál filmest, aki fotóművészként kezdte a pályáját. Megkeresett, hogy szeretne rólam fotóanyagot készíteni egy ausztrál kiállításhoz. Majd együtt szerepeltünk a To Music című filmben, amelyik idén megnyerte az amerikai Roger Ebert filmfesztivált. Cox három évvel ezelőtt májátültetésen esett át. Részben ez inspirálta a The Livert, ami egy nagyon szürrealista, avantgárd, álomszerű alkotás élet és halál kérdéséről, újjászületésről, hagyományos cselekmény nélkül. Szinte egy némafilmet kell elképzelni, rengeteg zenével, és T. S. Eliot verssel, amit a költő maga szaval.
– Milyen szerepet „írt” magára a filmben?
– Erost és a Rózsaszín babát. Erost egy olyan világba helyeztem, amiről nem tudni, hogy szoba vagy szabadtér. Csak azt látjuk, hogy egy gyönyörű fehér fátyol alatt mozog. Amúgy semmi tánc, spicc-cipő vagy tütü nincs a filmben. A Rózsaszín baba ötletét a mechanikus babák, az ember elmechanizálódása adta. A húszas-harmincas években nagyon sok film készült róluk. A Metropolisban vagy a Coppélia balettban is szerepelnek.
– Tunyogi Henriettben mi van meg Erosból és a mechanikus babából?
– Amikor csinálok valamit, legyen az fotózás, film, írás, tánc, mindig annyira le tudom magam választani, hogy visszanézve soha nem realizálom, hogy az én vagyok. Nánási Pál készített rólam egy 3D-s aktsorozatot, Kaiser Ottó szintén meztelenül fotózott a Rodin szerelmei kiállításhoz. Azért nem vagyok szégyenlős, mert eszembe sem jut, hogy magamat látom. Egy művésznek tudni kell belebújnia mások bőrébe.
– Van valami különös kötődése a húszas-harmincas évekhez?
– Super 8-asra forgattunk, ami szintén azt a kort idézi meg. Azt gondolom, hogy abban az időben a mozgókép sokkal többet közölt, mint manapság. Ma kevésbé gondolkodunk egy filmen, mert tele van párbeszéddel, minden szájbarágósabb. A régi filmeknél, pláne a némafilmeknél nem ez volt a fontos. Hangulatokat adtak át, meg helyzeteket, amik sokkal jobban megmozgatják az emberek fantáziáját.
– Mi annak az oka, hogy elmozdult a tánctól a társművészetek irányába?
– A kreativitás nagyon fontos az életemben. A táncos élet is kreatív, tízéves korom óta táncolok, de emellett érdekelt valami más is. A filmezés adódott, nem én mentem utána. Az elején például nem tudtam, hogy nekem kell majd rendezni is a kisfilmet, vagy hogy a társforgatókönyvírója leszek. Mindez menet közben derült ki.
– Magyarország és Anglia mellett sok időt tölt Indiában.
– Nemrég egy dokumentumfilmben szerepeltem, ami Bruce Perry BAFTA-nyertes brit televíziós személyiség spirituális és emberi változásáról szól, aki korábban drogozott, ivott, nőzött. A londoni producerek felhívtak, mert tudják rólam, hogy nagy India-utazó vagyok. Segítettem nekik a közvetítésben spirituális mesterekkel, tanítókkal, akiket bemutattam Bruce-nak. Végül spontán módon behúzott a kamera elé, és onnantól kezdve kísérgettem őt.
– Amúgy mivel tölti az idejét Indiában, amikor éppen nem forgat vagy nem csendfogadalmat tart negyven napig?
– Általában több hónapra megyek, a csendes himalájai falvakba, az erdők mélyére. Jógagyakorlatokat és meditációs technikákat tanulok. Amikor leszállok a repülőről, csak azt tudom, az első három napban hol alszom, a többit improvizálom.
– Milyen számottevő különbséget tapasztal a londoni és a hazai táncélet között?
– Sokkal inkább jelen van az emberek életében a balett, mint nálunk. Londonban nincs olyan gyerek, aki ne tanult volna balettozni és egy hangszeren játszani. Amikor kimentem Londonba, azt láttam, hogy nincs versengés a klasszikus és a modern táncosok között, mint itthon, hanem tisztelik egymást. Angliában a modern táncosoknak nagyon erős a klasszikus tréningje.
– Mit tud tenni a szemléletváltás érdekében idehaza?
– Készítettem egy húszrészes tévésorozatot Balett ABC Henriettel címmel, amit nem csak itthon sugároznak, hanem például Japánban. Emellett tanítok a Magyar Táncművészeti Főiskolán. Nagyon örültem, amikor a kinevezése után megkeresett Molnár Márta igazgató, aki jól ismeri a kinti tevékenységemet. Fontosnak tartom megemlíteni a Kapocs kiállítást a Kogart galériában május 24. és 31. között, aminek a háziasszonya leszek. Egyetemistákat mutatunk be, akik önkéntes szolgálatként tanítanak gyengén látókat táncolni, autistákkal, szellemi-testi sérültekkel foglalkoznak. Az a cél, hogy a nagyközönség elé tárjuk, vannak olyan diákok, akik önzetlenül segítenek, hogy jobb legyen a társadalom.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!