Szamárfül: Murakamis futás

Murakaminál nehéz erre válaszolni. A világhírű író, most megjelent önéletrajzi vallomásából kristálytisztán kiderül: a rangsorral ő is bajban van. Valahogy úgy van vele, hogy egyik sem megy a másik nélkül. Persze az írás kezdődött először, de a futás volt az, amitől az írás igazán beindult. Az évek óta Nobeldíj- várományos japán híresség, maratoni futó, olyan feszes és puritán életet él, mint kevés szerzőtársa. Hajnalban kel, minden nap négy órát dolgozik – akkor is, ha jól megy az írás és akkor is, ha nem – majd futás… futás… futás. Mint az élet egyik legfontosabb eleme. Írásra, összpontosításra, kitartásra serkentő eleme. Murakami futva él. És azért él, mert fut. Vagy azért fut, mert él. Vagy azért ír, mert fut. Vagy azért fut, mert ír. Ilyen egyszerű. Vagy ilyen bonyolult. Olyan murakamis.

Miről beszélek, amikor futásról beszélek? – című egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoárjában a következőket írja: „A futóknak, mint amilyen én is vagyok, az az elsődleges, hogy minden egyes célba a saját maguk erejéből érjenek be. Az, hogy a maguk részéről nyugodtak legyenek: megtették a szükséges erőfeszítéseket, és kibírták, amit ki kellett bírni. Az, hogy kudarcaikból és örömeikből levonjanak valamilyen konkrét tanulságot. Az, hogy miután időt és éveket nem sajnálva halmozták a versenyeket, egyiket a másikra, végül eljussanak egy olyan pontra, ahol megelégedést éreznek. Vagy az, hogy legalább valamennyire megközelítsenek egy nagyjából ilyen pontot…”

„Ha lesz síremlékem – folytatja Murakami halálosan őszintén – és ha netán magam választhatom meg a feliratát, a következőket szeretném rávésetni.

Író és futó
1949–20xx
De legalább sose gyalogolt”

(Murakami Haruki, Miről beszélek, amikor futásról beszélek? Budapest, Geopen Kiadó, 168 oldal, ford. Nagy Anita.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!