– Ha én most bekopogtatnék híres irodája, a Revü Art ajtaján, hogy szeretnék egy nagyszabású partit rendezni, mit kellene kérnem, hogy ne tudja teljesíteni?

 
Halmi Gábor megérkezik munkahelyére

– Azt hiszem, bajban lenne…

– Na-na, ne kapkodjuk el a választ. Hidroplán, az például, menne?

– Melyik folyóra kell leszállnia? Vagy parancsol alá egy tavat is?

– És elefánt, az menne?

– Repülős?

– Nem, csak olyan sima…

– Sima, sima, de milyen színű?

– Miközben hallgatom a jobbnál jobb sztorikat Kellér Dezsőtől Szécsi Pálig, azt számoltam ki, hogy valamikor mostanában volt ötvenöt éves.

– Ötvenöt? És ezt melyik ujján számolta ki? Járt egyáltalán iskolába?

– Nem az életkorára gondoltam, hanem arra, hogy talán mostanában lehetett bő fél évszázada annak, hogy először színpadra állt. Van, akit nem ismer a szakmában? Vagy inkább: van olyan valaki a szakmában, aki nem ismeri „A Halmit”?

– Jól is néznék ki, ha ennyi évtized után ne találkoztam volna mindenkivel, aki csak él és mozog a pesti éjszakában.

– Meg a budaiban, meg a debreceniben, meg mindenütt másutt… Gondoltam, kipróbálom a Google keresőjét, vajon mit tud önről, és beütöttem azt, hogy Haknikirály. Tudja, ki jött ki elsőnek?

– Én.

– Még csak a Győzike se… Most, ahogy írják, a „bugyuta” Cristofel a haknikirály, valamelyik valóvilág hőse…

– Na ja. Tetszettek volna harminc évvel ezelőtt feltalálni a Google-t…

– A szokásosan hálátlan utókor…

– Tudja, mi a baj? Hogy nem hálátlan ez a kor, hanem más. Ön is jön ezzel a Google-lel. Régebben egyszerűen bement a Fészekbe, és valamelyik asztalhoz odaülve megkérdezte volna, gyerekek, mi van a Halmival?

– A Fészekbe? Tudják egyáltalán a mai „haknisták”, hogy mi az a Fészek? Amúgy azt is kizártnak tartom, hogy tudják egyáltalán, mi az a hakni.

– Miért, ön tudja?

– Hát, talán úgy, lexikálisan nem, de hogy láttam már ilyet, az biztos.

– No, kérem, a hakni az, amikor a színész, színházon kívül kap valami elfoglaltságot. Ám haknizni nem mindenki mehet, hanem csak az, aki díszlet, jelmez, valamint nagyzenekari kíséret nélkül is telt házat csinál az ország legkisebb szegletében is. Az például elég rendben volt, amikor Latabár Kálmánnal a debreceni vasúti restiben(!), reggel hatra(!) mentünk hakniba, vagyis adtunk szórakoztató esztrádműsort a munkába siető munkás elvtársaknak…

– És az esztrádműsor?

– Az olyan, mint a francia saláta: minden van benne. Egy kis kabaré – aminek az alapja a drága Salamon Béla szerint az, hogy nagyon szép nők és nagyon csúnya férfiak játszanak benne… Kellenek továbbá zenészek, táncosok, énekesek, humoristák, művészek, bűvészek, no és persze egy zseniális konferanszié, vagyis én.

– És ettől olyan jó?

– Pontosan! Nem tudja elképzelni, mennyi műsort csináltunk, hogy milyen igény volt erre. No meg a revükre… Jó, jó, már mondom is: a revü egy kicsit olyan, mint az esztrád, csak sokkal jobban csillog, több reflektor meg flitter kell hozzá, valamint neccharisnya Bécsből – amely neccharisnyát Medveczky Ilonka útmutatása szerint csakis a hűtőszekrényben szabad tárolni –, valamint tollak Bangkokból. Ha viszont egy kicsit cigányosra vesszük a figurát, akkor Törökor­szágból, a bazárokból hozzuk az aranyszínű rezet, kilószám… És akkor kell a revübe még egy csomó csinos lány, akik nemcsak szépek, hanem egyszerre emelgetik a lábukat is… Egy pillanat, azt hiszem, az előbb nem mondtam igazat. Nem a hakni, hanem a revü volt igazából az életem…

– Mintha egy kicsit cserbenhagyta volna a műfaj…

– Ezt hozta a rendszerváltás… Több száz énekes, artista, zenész maradt munka nélkül, több száz műszakival, varrónővel, sminkessel egyetemben… Tudja, hogy hány helyen volt műsor Pesten a nyolcvanas évekig? Megmondom, legalább 20-22 bárban lehetett nívós produkciókat látni, mondjuk olyanokkal, mint Bessenyei, Pécsi Ildi, Zalatnay, Szűcs Judit, Poór Peti, korábban Szécsi Pali, Máté Péter, mindvégig Korda Gyuri, Medveczky Ilona… És a helyek… A Lidó, a Béke kupolája, a Savoy, a Maxim, a Szigeti Casino, a Tavasz és a Keringő bár meg a többiek… Kiveszett az ötórai tea – nem, ezt juszt se fogom elmagyarázni… –, alig van cigányzene, a „műsoros helyek” bezártak csakúgy, mint a szabadtéri színpa­dok. Elhiszi, hogy a Váci utcában valamikor hat zenés presszó volt, ahol a zongoránál olyanok ültek, mint Turán László, Vécsey Ernő vagy Cziffra György? Ma legfeljebb, ha „kibérelnék” valamelyiküket egy gazdagéknál rendezett születésnapi partira; de csak halkan, mester, ne zavarja a vendégeket…

– Miért pusztult el ez a világ?

– Magánkézbe kerültek a helyiségek, márpedig a revü nem olcsó mulatság. Sokkal jobb megtérülést biztosít a hamburger, a bank vagy a kupleráj…

– Nézegetve fotóit, zömében az ominózus neccharisnyába és bangkoki tollakba öltözött lányok között látható… Nem rossz állás az ilyesmi…

– Amire gondol – szégyellheti magát! –, az egy legenda. Mese a könnyűvérű táncosnőkről, akik… Akik reggel tízkor már próbálnak főállásukban, hogy aztán fél óra szünet, no és persze evés nélkül rohanjanak a hakni helyszínére ötig-hatig próbálni, majd vissza az anyaszínházba fellépni, hogy aztán éjjel tizenegyre megjelenjenek frissen, üdén és kipihenve az éjszakai bárban… Igen, azt hiszem, amikor hajnali három-négy körül hazavergődnek, más sem járhat az eszükben, mint valami huncutkodás…

– Lehet, hogy legenda, de azért lássuk be, szép legenda… Ön hogy került bele? Netán néhány atyai pofon terelte a pálya felé?

– Kikérem magamnak, engem az apám soha meg nem ütött! Engem ugyanis az anyám vert… És tényleg jelentős erővel, például akkor, amikor beadtam a jelentkezésemet a Színművészeti Főiskolára. A pofon után hangzott el, hogy nem kell ripacs a családba…

– Már bocsánat, de miért? Abból már betelt a létszám?

– Ellenkezőleg: az a státusz nálunk nem létezett… A papám élelmiszer-kutató mérnök volt, s olyan elismert szakember, hogy az egy-két saját konzervgyára elvétele után is igazgató maradhatott a szo­cia­lizmusban. Különben egy elég érdekes történet az övé, aki az első világháborús orosz fogságból, Mandzsúrián keresztül szökött át Amerikába, ahol élelmiszer-kutató lett, hogy aztán, ahogy szoktuk mondani, az igazi kalandot választva hazatérjen… Megnősült, majd egyetlen kalapban és a sétapálcájával távozott a házasságból, mert ráadásul még úriember is volt, hogy aztán rövidesen elvegye a nála húsz évvel fiatalabb anyámat. Amúgy apám írt is: Halmi Bélának több könyve megjelent, nyelveket beszélt, remek ember volt. Vagyis, inkább olyan intellektuálisnak írnám le a családunkat; nem is tudom, hogyan csöppentem bele…

– Már bocsánat, de hogyan lehet Mandzsúrián keresztül Amerikába szökni?

– Mi sem egyszerűbb. Mondjuk, ha az enyhén kies Amur vidékén van elraktározva, mint hadifogoly, akkor induljon el Habarovszk felé. Ott jobbra fordul, és ha elhagyta Birobidzsant, és az van kiírva ékes kínai nyelven, hogy Hegang, akkor nyert ügye van, az már Mandzsúria, ahonnan nem hinném, hogy 15-16 ezer kilométernél messzebb lenne New York…

– Köszönöm, jegyeztem, nem hiszem, hogy eltévednék… Talán térjünk vissza a pofonhoz.

– Ugyebár ott álltam egy érettségivel és egy könnyűipari technikusi oklevéllel – vagyis ruhás és cipész is vagyok egy személyben –, no meg a vággyal, hogy konferanszié legyek. Erre bepofoztak az orvosira. Nem is volt ott semmi baj úgy két hónapig, amikor is behoztak a boncterembe egy lábszárat, amin valahogy nem volt rajta a tulajdonosa. Én mindenesetre elájultam, s mire másnap felébredtem, már a közgazdasági egyetem hallgatója voltam… Na az aztán valóban konferansziéknak való!

– Miért?

– Mert a világon semmi hasznosat nem tanultunk, de arról viszont tiszta erőből kellett beszélnünk… Szegény Leninnek annyi általam kitalált idézetet adtam a szájába, hogy végül simán átmentem minden vizsgán… Mondom, a legjobb pályakezdet egy konferansziénak.

– De azért az mégis csak furcsa, hogy egy fiatalember konferálni akar…

– Apámék olykor elvittek esztrádműsorokra, hallgattam a rádiót, ahol a kor olyan zsenijei konferáltak, mint Kellér Dezső, Békeffy László, Salamon Béla, Darvas Szilárd, Murányi Lili. Több ifjúkori fellépés után az első jelentősebb konferálásom a közgáz egyik rendezvénye volt, ahol is meghallgatott Romhányi József, a mindenható ORI művészeti igazgatója. Másnapra behívott magához, rövidesen megkaptam a működési engedélyemet, és ezzel megkezdődött „ripacs” életem. Aztán már nemcsak konferáltam, hanem írtam, szerveztem, rendeztem is a műsorokat. Ahol olyan nagyságok léptek fel, mint a Németh Lehel, akit ma már elképzelni sem tudnak, hogy mekkora sztár volt! Talán csak Honthy Hannához lehetne hasonlítani: neki a lovakat fogták ki a kocsijából, Németh Lehelnek meg az autóját emelték fel a rajongók, s úgy vitték…

– Egyszer aztán önt is vitték. El…

– Mit szerénykedjek, híres eset voltam. Aczél elvtárs tartott a Fészekben egy előadást, a munkásművelődést taglalva. Én, ifjú titánként felálltam, és elmagyaráztam neki, hogy ne az Oidipusz királlyal kezdjék, hanem a kabaréval, az esztráddal, s majd öt év múlva vigyék a népeket a Nemzetibe. Nem volt különösebb sikerem a felszólalással, viszont két hónap múlva letartóztattak. Ez a hatvanas évek vége felé történt, amikor az ellenem felhozott vád, százezer állítólagosan elsikkasztott forintról, igazi hírlapi csemegének számított. A sitten én lettem a stúdiós, ahol elődöm a Kiskabos volt, aki valami kocsiügy miatt keverte a zenét egy ideig a Markóban… Amikor kiengedtek, rehabilitálni akartak. A pártközpontban fogadott egy elvtárs, s azon tűnődött, hogyan tegyék közhírré, hogy ártatlan vagyok. Végül kitalálta: pénteken indul a Nagycirkusz új műsora, az 1500 férőhely, maga fog konferálni, mondta, és mindenki megtudja, hogy kint van. Úgy is lett. És amikor jó egy év után ismét kiléptem a reflektorfénybe, magam sem értettem, miért zúg percekig a vastaps…

– Tízéves gyerekként akkor láttam önt először… És én sem értettem, miért tapsol olyan nagyon anyám… De mielőtt végkép elérzékenyülnénk, inkább arról, hogy mit csinál most?

– Ugyanazt. Bár volt idő, hogy tíz évig mosogatólány volt beírva a személyimbe, mert kellett valami állás egy OTP-kölcsönhöz, mire a Somogyi Jenő felvett mosogatólánynak, de akkor is ezt csináltam. Azóta kinőttem ugyan a mosogatólányságból, de nem hagytam el a szakmát, viszem tovább a lángot, ugyan most már kicsit lassabban. Ám ha megszorul, és hirtelen szüksége lenne 12 táncosnőre, vagy egy regiment nyalka huszárra, esetleg cilinderre, strucctollra, ne tétovázzon, jöjjön nyugodtan a Halmi-féle Revü Artba. Mert a revü biztosan nem árt…

Címkék: forint, művész

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!