– Áthallásosnak tűnik ma egy modern kori Noé-történet, amikor menteni kell az értékeket egy bárkára.

– A férfi főszereplő, akit Csuja Imre játszik, éppen azzal bajlódik, hogy ő mit szeretne a csónakban magával vinni. És mi az, amit egyáltalán nem szeretne, hogy az új életében vele legyen. Végül arra jön rá, hogy senkit sem szeretne magával vinni, még a volt feleségét – akit én alakítok –, a gyerekét sem, mert akkor minden megismétlődne még egyszer. Ugyanazokkal a problémákkal kellene megküzdenie. Új életet csak akkor lehet kezdeni, ha mindent és mindenkit itt hagy.

– Ön milyen értékeket mentene és mitől szabadulna?

– Én nem akarnék más életet élni. Ugyanazokat a hibákat követném el, ugyanazokkal az emberekkel. Azt érzem, hogy nem véletlenül van velük dolgom.

– Szívesen elválna például még egyszer?

– Abszolút. Én „nem bánok semmit sem”. Nem érzem azt, hogy a fájdalmak, csalódások, frusztrációk, félelmek, a negatív dolgok kevesebbet tettek volna hozzá az életemhez, mint az örömök, a klassz dolgok. Amikor fiatal lány voltam, mindig arra gondoltam, hogy a boldog élet az, amikor az emberrel nem történnek rossz dolgok. Most pedig úgy érzem, hogy a fájdalmaim is hozzájárultak ahhoz, hogy azzá lettem, aki vagyok.

– A megtapasztalt fájdalom felhasználható a színpadon is. Hiszen például a legutolsó szerepe az Új Színházban, Eboli hercegnő a Don Carlosban, merő fájdalom, csalódottság.

– Igen, de én nem csak színészként, hanem emberként is azt érzem, hogy rengeteg mindenen túl kellett esnem, rengeteg mindent meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy árnyaltabban gondolkozzam.

– Ami az Új Színházzal történik, nyilván nem egy kellemes helyzet.

– Ez iszonyú fájdalmas, természetesen. Közben mégis azt érzem, hogy nemcsak az a tíz év tesz gazdaggá, amit a társulatban töltöttem, hanem annak az elmúlásnak az átélése is, amit közösen élek át azokkal, akikkel eddig együtt voltam. Ebbe beletartoznak a borzasztó feszültségek, sírások, kétségbeesések, és azok az alapkérdések, hogyan lesz tovább, hogy engedjük el egymást.

– De közben szétesik egy társulat.

– Valami elmúlik, és ez borzasztó. Az a kérdés, ha negatív dolog történik az ember életében, az destruál, vagy épít. Ebben az esetben is van döntési lehetőségünk, hogy mennyire hagyjuk pusztítani a fájdalmat, és mennyire tudunk felnőni a szituáció által teremtett helyzethez.

– De nem pokoli a bizonytalanság?

– Dehogynem! Itt vagyok a bizonytalanság kellős közepén, és mégis azt érzem, hogy ennek megtapasztalásával is gazdagabb leszek, mert átéltem egy közösséggel egy folyamatot.

– Hová tarthat ez a folyamat?

– Számomra nyilván új élet kezdődik, ez nem kétséges. Most elindulok, de, hogy hová, arról fogalmam sincs.

– Elhatározta, hogy eljön az Új Színházból?

– Igen. Ennek vannak mindenféle jogi, technikai következményei.

– Február 1-jétől, Dörner György igazgatásától már nem akarna játszani? Az évadot sem csinálná végig?

– Állítólag nem mondhatom le az előadásaimat, akkor sem, ha már nem leszek tag. De szívem szerint én már nem játszanék február 1-jétől.

– Miért nem?

– Mert, ha valaminek vége van bennem, akkor vége van. Elolvastam Dörner György pályázatát, és a szakmai meg az ideológiai része is nagyon nyomaszt. Szélsőséges nézetekkel képtelen lennék együtt létezni.

– A Centrál Színházban márciusban bemutatója lesz.

– Puskás Tamás igazgató felhívott, hogy szeretne velem dolgozni, és én boldogan igent mondtam.

– A Beugró című tévésorozat felvételei amúgy is a Centrálban voltak.

– Decemberig csináltuk a sorozatot, remélem, hogy folytatni tudjuk.

– A Beugróval megteremtődött a népszerűsége, az Új Színházban pedig kapott olyan szerepeket, amelyek eljátszása után a szakmában elfogadottá vált. Elvileg akár még egy jó időszaka is következhet.

– Akár. Amikor eldöntöttem, hogy eljövök az Új Színházból, fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Most szépen, lassan lépegetek. Figyelem a lehetőségeket.