Újra és újra felállni

Albérletbe költözött a Vidéki Színházak Fesztiválja – a Thália Színházban zajló felújítási munkálatok miatt idén szeptemberben a Pesti Magyar Színház fogadta be és adott neki szállást. Fontos megmutatkozási lehetőség e szemle, ami mindkét félnek (vidéknek és fővárosnak is) egyaránt hasznos. Persze egy fesztivál sohasem lehet teljes, eleve belekódolva már a hiány, hiszen ott a válogatók ízlése és egyéb (technikai, kultúrpolitikai) körülmény. Így most is volt olyan kiemelkedő és jelentős vidéki előadás, aminek még csupán a híre juthatott el Budapestre.

A kecskemétiek (nem ok nélkül a POSZT versenyprogramjába is beválogatott) Csárdáskirálynője viszont szerencsére megérkezett, s királynői pompájában mutatkozott, minden nézőt levéve a lábáról. Pontosabban végül talpra állítva. És hogy milyen az az előadás, amelyet a budapesti közönség állva tapsol? Természetesen minőségi, pompás alapanyaggal, remek alakításokkal, karakteres rendezéssel, ám ehhez kell még jöjjön valami plusz, jelen esetben az átütő életerő, amelyből manapság olyan nagy hiányt szenvedünk. Olyan derű és életszeretet árad a produkcióból, minden sziruposság és hamisság nélkül, hogy az nem pusztán a felszínen cirógatja a lelket, hanem szétárad minden porcikánkba, és egy vérátömlesztéssel is felér. A társulat Béres Attila irányításával a legjobbat hozza ki Kálmán Imre remekéből, felerősítve, amiben e műfaj utolérhetetlen

A nehezített terepen szőtt, félreértésekkel teli szerelmi történetet meghatározó társadalmi háttér pedig még kritikusabb felhangot kap, Mohácsi János korszakos kaposvári előadásából is beidézve s iróniával szemlélve e réteg képmutatását, amely mögött az züllöttebbnek bizonyul bármilyen lebujnál.

A címszerepben Sáfár Mónika elképesztő színpadi jelenlétével valósággal megbabonáz, ráadásul kisujjában e műfaj sava-borsa. Éppígy a csillapíthatatlan játékkedvű Szemenyei Jánosnak, akit Bóniként immár másodjára díjaztak; szaftos játékába még a posztmodern gegek is ízesen keverednek. Hajdú Melinda Stáziként szintén fergetegesen komédiázik, Kőszegi Ákosnak jól áll Miska főpincér fanyar blazírtságú rezonőre, Ferencz Bálint mulattató iróniával játssza Ferenc Ferdinándot. Dobó Enikő sanzonettje a romlatlanság ékköve, Orth Péter tüchtig bonviván.

Béres Attila és csapata ellenáll az egyszerűbb megoldásoknak: sem idézőjelbe nem tesz, sem a habkönnyű felé nem engedi sodródni a nagyoperettet. A legszerencsésebb módon és arányban ötvözi a műfaji hagyományokat és a progresszívet. És, ha használ is fosztóképzőt, nem terjeszti ki a hatás érdekében és a korszerűség nevében mindenre. Csupán az érzelmek és az élet bonyolultságához mérten méri és adagolja azt. A happy endet sem adja. Így a fináléban bár ott a sortűz, a szereplők újra és újra felállnak. A  szerelem megtámogatta élet (ha mégoly rongyos is) erősebb bennük bármely golyónál. Mert az élet él és élni akar…

FOTÓ: WALTER PÉTER

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!