A német Helios Theater Woodbeat című előadása a fa ősi felhasználási lehetőségeit járja körül egy bábos és egy ütőhangszeres szereplésével.

A színház 1989-ben alakult Kölnben, majd 2004-ben a hammi pályaudvar kulturális központtá átépített épületébe költözött, és Párizs, Bologna, Brüsszel, Luxemburg és Madrid után a pesti Kolibri Színházba is eljutott.

A színpadon faforgácsokkal borított játszótér áll. A bábos minden kelléket egyesével megvizsgál, ugrál a farönkökön, forgatja a fahasábokat, kitekint a kétágú karó mögül. A perkás hatalmas faxilofonon kíséri őt felfedező útján, amitől az az érzésünk támad, mintha a ritmus és a tárgyhasználat születésénél lennénk jelen. Az ismerkedés után ugyanis a fa átlényegül, és megannyi játékdarabbá válik.

A játék vezet el a faaprításig (már csak a tűzgyújtás hiányzik), az első szék megtervezéséig, a kétágú karó csúzlivá alakításáig, és az előadás legszebb pillanatát magába sűrítő, bot végén lengedező papírmadár-reptetésig.

Az ütőhangszeres eközben átül egy kongához, és a felfedezés bizonytalan lépéseinek hangját felváltja a játék szilaj örömének felszabadult ritmusa.

Ez már a teremtés üteme, amikor az alkotó lelket lehel az élettelen tárgyba, és saját képére formálja, vagy legalábbis saját léptékéhez igazítja. Azonban nem minden játszóeszköz alakul át „hasznos” tárggyá, a némettel kevert francia párbeszédet folytató nagy fakígyó és társa, a kis fakukac – mozgatójuk segítségével – időnként előmásznak a faforgácsokból és igyekszenek lerombolni a teremtett világot (mi mást is várhatnánk két ilyen ördögi lénytől).

Az előadók szemmel láthatólag önfeledten játszanak, teljesen elmerülve a részletgazdagságban, de ettől a közönség kicsit kirekesztettnek érzi magát, hiszen miféle játék az, amit csak kívülről nézhetünk, és nem vehetünk benne részt?

Végül ez a probléma is megoldódik, a gyerekek beszaladhatnak a faforgácsok közé, és birtokba vehetik a teret. A felnőttek továbbra is kirekesztettek maradnak.