Nagy fájdalmára honfitársa, Raymond Kopa csak harmadik lett az első szavazáson; a kiválasztott az akkor már negyvenegy esztendős Stanley Matthews volt, aki aztán még ötvenévesen is futballozott Angliában. (A Ballon d’Or elnyerése idején a Blackpoolban, korábban és később a Stoke Cityben játszott összesen 697 bajnoki mérkőzést.)

Matthews 2000-ben, Hanot pedig néhány hónappal az után hunyt el, hogy Albert Flórián, az egyetlen magyar aranylabdás – aki a múlt ősz óta szintén nincs már köztünk – 1968 májusában, a Gundel étteremben átvette (már nem tőle, hanem főszerkesztőutód Max Urbinitől) az 1967-es díjat.

Albert huszonnyolc ponttal előzte meg az 1966-os nyertest, az utóbb lovaggá ütött angol Bobby Charltont, vagyis fölényes sikert aratott; ahhoz képest mindenképpen, hogy egy híján harminc esztendővel később a német Matthias Sammer egyetlen pontot vert a brazil Ronaldóra. Akkor már nemcsak európai – vagy honosított európai – játékos kaphatott voksot, hiszen a France Football igazodott a világ változásaihoz, és 1995-től közzé- tette, hogy valamennyi, az öreg földrészen játszó labdarúgóra, tehát a „légiósokra” is szavazni lehet. Így vitte el a pálmát abban az évben egy libériai futballista, George Weah, aki az összesen hat aranylabdást és nyolc Aranylabdát felmutató Milanhoz tartozott. A különbség abból adódik, hogy a vörös-feketék holland ideálja, Marco van Basten háromszor nyert; a triplázás rajta kívül csak a szintén holland Johan Cruyffnak, s a ma már UEFA-elnök francia Michel Platininek sikerült. A fenomén Ronaldo sajnálhatja azt az egyetlen 1996-os pontot, mert ha az nem hiányzik, akkor ő is mesterhármast mondhatna a magáénak. A FIFA World Player-választása kapcsán mondhatott is…

Napjainkban ez már szorosan összekapcsolódik az Aranylabdával, hiszen a France Football behódolt a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségnek, és megszüntette saját találmánya egyediségét. Az első közös díjátadás – tavaly januárban – komoly dilemmát keltett, hiszen a 2009-ben is győztes argentin Lionel Messi ismételt, lehagyva két spanyol világbajnokot, Iniestát és Xavit. A dél-amerikai virtuóz képességeit senki nem vitatta, de a szurkolók többsége azt hitte, a vb-aranyéremnél jobb ajánlólevél nem létezik… A ceremónia egyéb ellentmondásra is rávilágított, hiszen újabban valódi szavazás nincs: ahogyan az a FIFA-nál lenni szokott, három jelölt közül lehet választani, azaz a korábbi izgalmaknak vége. Eredetileg az európai országok egy-egy tudósítója (Magyarországról évtizedeken át a francia kapcsolat miatt Monsieurnek becézett európai tekintélyű Lukács László) öt játékost nevezhetett meg sorrendben, és a helyezésekből következő pontszámok összesítése alapján hirdetett győztest a France Football. A végeredményt a lap – a karácsonyi megjelenésig – annyira titokban tartotta, hogy még a szavazóknak sem súgta meg, „mi az ábra”…

A hagyományos ankétok leginkább elsöprő sikerét (176 pontos előnnyel) a francia Zinedine Zidane aratta 1998-ban; a legfölényesebb diadal kétszer az NSZK-é, egyszer Hollandiáé volt (1972: 1. Franz Beckenbauer, 2-3. Gerd Müller, Günter Netzer, 1981: 1. Karl-Heinz Rum­­menigge, 2. Paul Breitner, 3. Bernd Schuster), 1988: 1. Van Basten, 2. Ruud Gullit, 3. Frank Rijkaard); s az utóbbiakhoz hasonlítható az 1969-es olasz, az 1984-es francia, majd a modern időkből a 2002-es brazil befutó (Gianni Riverával és Luigi Rivával, Platinivel és Jean Tiganával, valamint Ronaldóval és Roberto Carlosszal az első két helyen). A legnagyobb meglepetést pedig alighanem az keltette, hogy 1960-ban nem a BEK-döntőn négy gólt szerző Puskás Ferenc, hanem a spanyol Luis Suarez került az élre. Vannak, akik ezt annak tulajdonítják, hogy a szocialista országok szavazói összefogtak a „disszidens” Puskás ellen. Ám a „nyugatiak” véleménye is erősen megoszlott, hiszen a tizenkilenc voksolóból tizenkettő a „kapitalizmust” képviselte, és Puskást csak öt tette az első, egy pedig a harmadik helyre. (A másodikra egyikük sem helyezte.)

Az 1960-ban még barcelonai Suarezt tíz évvel később az Internazionale úgy adta át a Sampdoriának, hogy a középpályást csupán a klubvezetők megállapodása után értesítették a váltásról. A bosszú akkor érkezett el, amikor az Inter már 4-2-re vezetett a San Siróban a Samp ellen, ám a hajrában Marcello Lippi – ugye, ismerős a név? – szépített, majd Suarez tizenegyesből egyenlített (4-4).

Hétfőn, a FIFA-gálán efféle meglepetés nem várható. A három jelölt: Messi, Xavi, és a gálára állítólag el sem utazó Cristiano Ronaldo. Ha utóbbi nyerne, az szenzáció volna, akkora volt a Barcelona-domi­nancia 2011-ben.

Igaz, nemrégiben azt sem hittük volna, hogy a France Football „Le Monde” lesz. 

Értsd: önnön vívmányáról részben lemond.