Miután megnyerte élete első Formula–1-es világbajnoki címét, Nico Rosberg, a Mercedes pilótája úgy döntött: visszavonul. Nem akar ismételni, nem akar újrázni. S bár Bernie Eccleston F1-nagyúr cinikusan megjegyezte, hogy Nico ugyan bajnok, de nem tartozik a sportág nagyjai közé, a német-finn pilóta megdolgozott a világbajnoki címért: 209. versenyén ért a csúcsra. Persze a sportban akadtak mások is, akik úgy döntöttek: a csúcson hagyják abba.
Ha csak a Formula–1 világát nézzük, nem Rosberg az egyetlen, aki első világbajnoki címe után azonnal visszavonult. Mike Hawtron 1958-ban lett bajnok, és nem is akarta folytatni a versenyzést. Érdekesség, hogy 1959 januárjában meghalt egy rejtélyes autóbalesetben.
Azt nem tudni, hogy Jochen Rindt folytatta-e volna: ő egy időmérő edzésen szenvedett halálos balesetet, de addigi pontjai miatt 1970-ben ő lett a bajnok, igaz, csak posztumusz.
Ha pedig a többi sportágat nézzük, a lista igencsak hosszú lehetne, és az sem biztos, hogy a kívülállóknak, a nézőknek is ugyanazt jelenti a csúcs, mint a sportolóknak.
Mert itt van például Király Gábor, a 108-szoros válogatott labdarúgó kapus, akinek pályafutása alatt egyszer adatott meg az, hogy döntős legyen legalább egy Európa-bajnokságon, ám a magyar csapat végül a 13. helyen végzett a franciaországi kontinenstornán.
Lehet, Király „Mackós” Gábor sokkal szívesebben emlékszik 2001-re és 2002-re, amikor német Liga-kupa-győztes lett a Herta BSC színeiben. De valamiért mégis az az érzése támad az embernek, hogy Király Gabi a csúcson hagyta abba.
Más a helyzet, ha Miroslav Klose pályafutását nézzük. A német válogatott lengyel csatára csak negyedik világbajnoki döntős nekifutás után lett vbaranyérmes, 2014-ben, majd ezt követően visszavonult a válogatottságtól; igaz, két évig játszott még Rómában (Lazio), és csak idén akasztotta szögre cipőjét – hogy a német válogatott szakmai munkáját segítse.
Az orosz Irina Bliznova 29 évesen, a 2016-os rió olimpia aranyérmével a nyakában fordított hátat a kézilabdapályának. Már az olimpia előtt tudta, ha nyer, a csúcson hagyja abba – ezek szerint az olimpiai arany mégiscsak fényesebb, mint a vb-győzelem, merthogy az is volt neki. Az ausztrál Steven Bradbury is legfeljebb csak álmodhatott arról, hogy 2002-ben, a Salt Lake City-i téli olimpián aranyat nyer. Pedig így történt, jóllehet győzelme olyan volt, mintha az égiek írták volna.
A kiváló gyorskorcsolyázó ugyanis tudta, hogy futamaiban elég sok az ütközés, a lökdösődés, ami kizökkenti tempójából az embert.
Így a döntőben hagyta, hogy előtte csússzon négy riválisa is, akik aztán annak rendje és módja szerint össze is akasztották magukat – utat nyitva ezzel Steven előtt, aki becsusszant a célba. Győzelme után vissza is vonult.
De akadt más is, aki az első aranyérem után hagyta abba sportolói pályafutását. A kolumbiai Oscar Albeiro Figueroa Mosquera sokáig érezhette úgy, hogy nem szeretik őt az istenek. A 62 kilogrammos kategória súlyemelője hiába küzdött több olimpián is, vagy éppen lemaradt az aranyról, vagy megsérült. Végül idén, Rióban ért a csúcsra, s még a küzdőcsarnokban bejelentette, hogy visszavonul. Könnyeivel küszködve ezt mondta: „mintha az egész nemzetet felemeltem volna”, majd levette cipőit, és otthagyta az emelvényen.
S ha már olimpia. Nem indult több nyári játékokon Szöul aranyérmes magyar kajakosa sem (K4-1000 méter), s bár Hódosi Sándor 1989-ben még kétszer is világbajnok lett Plovdivban, ezt követően egyik napról a másikra eltűnt. Floridába költözött. Róla mondták amúgy, hogy az 1988-as szöuli olimpia előtt még a formaruha méretét sem vették le róla, mert senki nem gondolta volna, hogy kijut a nyári játékokra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!