Aczél Endre: Antonescu és Horthy

A kétségkívül nacionalista Conducator még csak mosolyogva tűrte el, hogy az ő autoritér kormányzását folyamatosan dicsőítő értelmiségi banda (Barbu, Tudor, Păunescu, Lancranjan) legalább három magazinban és folyóiratban korlátlanul „hazafias”, antiszemita és holokauszttagadó narratívát honosítson meg, ám ugyanezek az emberek a fordulat után párttá szerveződtek és élve a szabadsággal, minden gátlás nélkül hozzáláttak az „első és igazi” Conducator (vezér), az 1946-ban kivégzett Ion Antonescu marsall rehabilitálásához. Nem feltétlenül a Nemzeti Megmentés Frontjából kinőtt, Ion Iliescu vezette szociáldemokraták támogatása nélkül. Azoknak is voltak autoritér vonzalmaik. 1991 májusában a román parlament egyperces néma felállással adózott Antonescu emlékének, mintha ennek az embernek a kezéhez – aki amúgy mellesleg legalább 200 ezer katonáját áldozta fel Hitler oldalán, a Szovjetunió elleni háborúban – nem tapadt volna legalább 300 ezer romániai zsidó vére. Semmi jele nem látszott annak, hogy a Ceauşescu idején legitimmé vált közbeszéd, miszerint „a románok” soha, semmiben nem voltak bűnösök, legföljebb idegen hatalmak tétlen áldozatai, akár egy cseppet is változott volna. Egy derék értelmiségi, az 1997-ben elnökké választott Emil Constantinescu volt az első román vezető, aki nyilvánosan elismerte Ion Antonescu bűnrészességét. De még ekkor is hét évnyire volt Románia attól, hogy az időközben imitt-amott felállított köztéri Antonescuplasztikákat eltüntesse és a háborús diktátor nevére keresztelt utcákat és tereket „visszakeresztelje”. Ahhoz a (máramarosi születésű, utóbb Nobel-békedíjas) Elie Wiesel tényfeltáró bizottságának 2004-es jelentése kellett, mely minden kétséget kizáróan megállapította a romániai holokauszt tényét és Antonescu személyes felelősségét benne.

De semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek a laikus szemében tűnhet. Nem csak azért, mert Romániában a holokauszttagadásnak még idén is voltak riasztó jelei – Dan Sova szenátor, a szociáldemokrata Ponta miniszterelnök bizalmasa, szóvivője majd minisztere(!) idén márciusban volt szíves közölni, hogy „a zsidók nem szenvedtek román területen” – hanem azért, mert Ion Antonescut éppenséggel el lehet adni, mint… zsidómentőt. Éppen úgy, mint idehaza Horthy Miklóst, kinek mellszobrocskái, emléktáblái és tér- meg utcanévhódításai Antonescuhoz képest némi késéssel ugyan, de részei a mai magyar valóságnak. (A Jobbik ötlete, hogy 2013 legyen Horthy-emlékév, ugyanebben a keretben említendő.)

A párhuzam ott van, hogy Antonescu megmentette (azaz nem engedte a lengyelországi megsemmisítő táborokba deportálni) az ókirálysági és dél-erdélyi zsidóságot; Budapest zsidósága meg ugyanezt az „ajándékot” kapta Horthy Miklós kezétől. Amúgy pedig: a párhuzamból Antonescu jön ki jobban, mert ő 1942 őszén tette ad acta a deportálási terveket, Horthy pedig csak 1944 késő nyarán. Ettől még mindkét állítás igaz; merítettek is belőle bőven az apologéták.

Csakhogy. Mi van, illetve mi történt az „egyéb” zsidósággal? Elpusztult. Horthy kormányzó egész közigazgatási apparátusa „lelkesen” (Veesenmayer helytartó) elvégezte azt a munkát, amelyet az Eichmann-kommandó kijelölt neki: gettókba gyűjtött, kiszállított Auschwitzba, és német kézre adott vagy 400 ezer magyar zsidót. Ebből a tömegből becslések szerint 150 ezer a Magyarországtól Trianon után elcsatolt majd utóbb viszszaszerzett területekről származott.

Újabb érintkezési pont, nem jelentéktelen különbséggel azonban. A Horthyhoz hasonlóan meggyőződésesen antikommunista és antiszemita Antonescu vérszomjas dühe 1941/42-ben a sztálini Szovjetuniótól fegyverrel visszaszerzett Besszarábia (ma Moldova köztársaság) és Észak-Bukovina (ma Ukrajna) nagyon nagy létszámú zsidó közösségeire, „a bolsevikok ügynökeire” csapott le, éspedig úgy, hogy Románia – Magyarországgal ellentétben – nem volt németek megszállta ország. A román katonai és rendőri erők önkezűleg, német segédlet nélkül rendeztek holokausztot. Hol a „rendszerető” németek által is kifogásolt, fosztogató pogromokkal, rögtönzött tömegkivégzésekkel, hol pedig – en masse – a zsidóknak a Prut és a Bug folyók közötti területen létesített koncentrációs táborokba való elhurcolásával (halálvonatok, gyalogmenetek), kiéheztetésével, állati körülmények között tartásával. Mindez az I. világháború előtti, de 1940-ben (vö. Molotov–Ribbentrop-paktum) megcsonkított Nagy- Románia, illetve a román hadsereg által meghódított ukrajnai területeken történt, egészen Odesszáig. Aminek azért van jelentősége, mert azok, akik tagadják a román holokausztot, szándékosan a mai Románia területére vonatkoztatnak, ahol valóban nem volt holokauszt, „csak” néhány pogrom.

Ceauşescu idején a szörnyű történetet a legteljesebb „hazaffyas” hallgatás övezte. Annál nagyobb kedvteléssel időztek a diktátor udvari lantosai, történészei a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdély zsidóinak módszeres kiirtásán – mely egyébként idehaza nem volt tabutéma. Szó, mi szó: a deportálás elől észak-erdélyi magyar zsidók, ha nem is jelentős, de említendő számban találtak menedéket a román fennhatóság alatt álló Dél-Erdélyben, sőt némelyikük még arra is számíthatott, hogy onnan Palesztinába vándorolhat ki. Egy zsidónak minősített ember Dél-Erdélyben legalább önnön életben maradása szempontjából biztonságot talált, miközben otthonában a majdnem biztos halál várta. Antonescu, aki vagy jó időben „szagolta ki” a közelgő doni-sztálingrádi katasztrófát vagy egyszerűen haszonleső volt csak, igyekezett jó pontokat gyűjteni háború utánra. Amikor két évvel később Horthy útját állta a budapesti zsidóság deportálásának, alighanem ugyanerre a srófra járt az agya.

Utóirat. Se az egyik, se a másik zsidómentés nem játszott szerepet a két ember háború utáni sorsában. Antonescu, aki mindezzel együtt és mindennek ellenére nagyobb (bár szuverénebb!) csodálója volt Adolf Hitlernek, mint Horthy, még a több mint nyilvánvaló háborúvesztés küszöbén is (1944 nyara) a végsőkig kitartott Hitler oldalán és nem kért fegyverszünetet (Sztálintól), Horthy azonban igen. Sztálin, akit a holokauszt egyáltalán nem foglalkoztatott, kegyes volt Horthyhoz (őt csak tanúként hallgatták ki a nürnbergi perben), de az ujját nem mozdította, amikor a román népbíróság halálra ítélte és kivégeztette a szovjeteknek végsőkig ellenálló Antonescut. Viszont a Hitlerrel 1944. augusztus 23-a, Antonescu megpuccsolása után szembe forduló Románia visszakapta egész Erdélyt (Besszarábiát és Bukovinát persze nem), miközben a Horthy által hátrahagyott Magyarország egy négyzetcentiméterhez se jutott Trianonban elvesztett – és átmenetileg visszaszerzett – területeiből.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!