Remélem, senki finomabb ízlésébe nem taposok bele, ha azt mondom, hogy a kétévenként megrendezett bugaci Kurultáj nem csak hagyományőrző rendezvény, hanem külpolitikai esemény is.
Egy olyan népi és törzsi mozgalom, amely a „magyar-, hun- és türktudatú” (copyright Magyar Hírlap) embereket fogja össze, s amely fölött Lezsák Sándor, a magyar parlament alelnöke vállalt 70 millió forinttal kibélelt védnökséget. Nem érdemes kukacoskodni azzal, hogy létezik-e egy kihalt népnek és nyelvnek (mint amilyen a hun) élő, bárkit bármire motiváló tudata; még azzal sem, hogy a türk nyelvek sokfélesége és sok ezer kilométeres földrajzi szóródása bármiféle közös tudatot teljesen illuzórikussá tesz.
Ám legyen. A délibábos antropológiának és a délibábos nyelvészkedésnek mindig is voltak követői e hazában; a „turániak” nem tegnap óta vágynak arra, hogy végigtapossanak a valódi tudomány számára kétségbe nem vonható finnugor eredetelméleten és nyelvrokonságon. Nekem legfeljebb a sumerológusok hiányoztak a Kurultájról, meg talán egy molinó az ismert gúnyfelirattal: „Jáva, Borneó, Celebesz / magyar volt és magyar lesz”. És végül Grespik László is kiállhatott volna a japán–magyar ősrokonság elméletével.
De az ilyen rendezvények – szándékoltan vagy anélkül – módfelett alkalmasak arra, hogy politikai cselekvésekhez ideológiát szállítsanak. Kurultájtól már csak egy ugrás Orbán Viktor új „keleti politikája”, mely ilyenformán már nem egyszerű hasznossági, célszerűségi, hanem bizony rokoni alapon formálódik. (Pokolba a finnekkel, észtekkel?!) Miniszterelnökünk az elmúlt pár hónapban megfordult a kazah és az azeri fővárosban is, e két „türk tudatú” országot nyomban stratégiai szövetségessé avatta – miként tette ezt Kínával korábban –, bár hogy ez a szövetség (mely, mint tudjuk több az egyszerű partnerségnél) milyen tartalommal telítődhet idővel, arról ő maga és szóvivői semmit sem tudtak mondani, lévén ez a jövő titka. Pontosabban a vegyes bizottságoké, melyeket mostantól fogva Szijjártó Péter külpolitikai és külgazdasági kapcsolatokért felelős miniszterelnökségi államtitkár vezet a maga eddig még bizonyítatlan szakértelmével.
Megvan az „új leosztás” abban a két szférában mely Orbán szívügye: a határon túli kapcsolatokért Németh Zsolt külügyi államtitkár, a Fidesz külpolitikus-veteránja, a keleti irányú tájékozódásért meg Szijjártó felel. Az ifjú sztár már Szaúd-Arábiába is elkísérte Orbánt (sajnos csak ők jöttek vissza, a pénz helyben maradt); az egyetlen ember, aki sehol se bukkant fel a miniszterelnök oldalán – az Martonyi János külügyminiszter.
A tevőleges diplomáciában hónapok óta nem látta senki Martonyit. Minden eddiginél markánsabban mutatkozott meg, hogy a magyar külpolitika formálásából a külügyminisztert kiiktatták. Annak minden mozgása az orbáni rajzolatot követi, Martonyi meg idehaza tartott előadásaiban e rajzolatot a főnöktől megszokott éles kontúrok nélkül – de hűségesen – tolmácsolgatja. Természetesen ő is sikersztoriként könyvelte el a magyar külpolitika két évét, ám jobbára a nemzetpolitikára (értsd: kettős állampolgárság) és a külgazdaságra zsugorította a mondanivalóját. A „keleti nyitást” nem emlegette; Orbán vízióihoz a Nyugat hanyatlásáról nem csatlakozott; Brüsszelt nem ostorozta, és nyilván riadtan hallgatta a miniszterelnök tirádáit a vesztébe rohanó Európáról. De miközben sikerágazatról volt kénytelen beszélni, lévén nem önnön magáról, hanem a kormány fejéről volt szó, sajnos olyan benyomást keltett, mintha nem tudná, hogy Magyarország és miniszterelnöke elszigetelődött Európában. (Pontosan úgy, ahogyan azt bő egy évvel ezelőtt Borut Pahor akkori szlovén miniszterelnök megjósolta.) Lehet Martonyi bármennyire tekintélyes és ügyes szereplője a diplomáciának, sem jómaga, sem a munkatársai nem képesek elérni, hogy a kontinens komoly politikusai – az uniós csúcsértekezleteket vagy hasonló nemzetközi rendezvényeket leszámítva – szóba álljanak Orbánnal, horribile dictu meghívják őt. Meglehet, immár semmi befolyása nincs önjáró, tettekben is, verbálisan is „unortodox” egyszersmind agresszív miniszterelnökére. Ha volna, ha komolyan gondolja, hogy nekünk a lehető legjobb viszonyra kell törekednünk a szomszédainkkal, talán lebeszéli arról, hogy a Băsescu román elnök elmozdítása körüli népszavazásba a jószomszédsági politikában teljességgel szokatlan, otromba módon avatkozzék be. Talán ők ketten meg is beszélhették volna, hogy Băsescut talán nem kéne annyira szeretgetni, kivált, ha komolyan vesszük a székelyföldi autonómiaigényt, melyet a még mindig fölfüggesztett államfő mosolyogva pöccintett le a tárgyalóasztalról, nem is egyszer. (Mint Ceauşescu hajdanán Aradon Grósz Károllyal tárgyalván a falurombolást.) Vagy épp: lebeszélhette volna Martonyi a hiú Orbánt, hogy eleget tegyen Thurn und Taxis hercegnő regensburgi „bulimeghívásának”, s elfogadja a házigazda bókjait, mert az a társaság eleve egy miniszterelnökhöz méltatlan „égés” volt.
A külügyminiszter egyébként őszre „átfogó külkapcsolati stratégiát” ígért, amelyben én csak az ő helyét nem látom.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
