Ugyanarra a munkára egy nő 20-30%-kal kevesebb bért kap, mint vele azonos képzettségű, beosztású férfi kollégája. Nemcsak nálunk van ez így, Amerikában is erre panaszkodnak, és azzal érvelnek, hogy a nők kimaradnak, ha szülni mennek, hiányoznak, ha beteg a gyerek, vagy korábban mennek haza, ha az iskolába szülői értekezlet van. Szóval: nem lehet rájuk számítani – mondják.
Kb. ezt a szöveget hallom jó néhány európai országból is. Nálunk az a plusz, hogy ilyen feltételek között elvárják, hogy a népességszám növekedjen, hogy a nők boldogan szüljenek, mert a demográfiai mutatók vészesen romlanak. (Mellékszál: figyeld meg, mennél több pénzzel jár egy állás, annál kevesebb ott a nő…)
A helyzet abszurd: ugyanis ezzel a fizetésbeli diszkriminációval a nőkkel fizettetik meg annak árát, hogy a társadalom újratermelje önmagát. Hogy nem fogy a nemzet. Hogy harminc év múlva lesz, aki eltartja a nagypapát. Pedig éppen hogy fordítva kellene a dolgoknak lennie: a társadalomnak önmaga újratermelésében kéne segítenie – úgy látszik, peches a szereposztás: csak a nők tudják ezt vállalni. Másképp: az a véleményem, hogy közgazdaságilag (társadalmilag) a szülés/gyereknevelés éppolyan (ha nem nehezebb) „termelő” munka, mint a repülőgép-szerelés vagy bankárkodás – vagyis meg kellene fizetni, nem pedig büntetni. Ezt az anyagi diszkriminációt nem pótolhatja a gyes vagy gyed: a nők ugyanis ma már zsigereikben érzik ezt a negatív megkülönböztetést. Próbálj úgy állásinterjúra menni, hogy bevallod, igen, egy-két év múlva gyereket tervezel, vagy netán már van otthon kettő – esélyed sincs az állásra. Hát hogyne éreznék a zsigeri ellenállást (lenézést?).
Mindehhez társul még az is, hogy nem vagyunk egy gyerekszerető társadalom. Kismama akar felszállni buszra, gyerekkocsi, benne baba, nyakában egy másik. Tétovázik, a kocsi nehéz, a csomag sok, a busz tele van. Senki nem mozdul. Egy utas felmordul: „minek szült annyi gyereket?” A végén persze valaki odarohan és segít, de akkor is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
