A kocka el van vetve; Donald Tusk, az Európai Tanács lengyel elnöke pedig egy „együtt lenni vagy nem lenni” csavarintással adta hírül, hogy van közös tárgyalási alap, amely megoldást jelenthet az EU és az Egyesült Királyság elhúzódó vitájában.

 
David Cameron - Fotó: Toby Melville, Reuters

A formálódó kompromisszum azt jelenti, hogy az EU-tagországok megint adnak néhány apró ajándékot Nagy-Britanniának azért, hogy jelenlétével továbbra is emelje az unió fényét. Ugyanakkor David Cameron brit kormányfőnek le kell szállnia a magas lóról, hiszen messze nem kap meg mindent, ami a korábban közzétett követeléscsomagjában szerepelt.

Vonatkozik ez a szociális juttatások kérdéskörére is, amely a négyelemű Cameron-listán mindig is a legkomolyabb ügynek, a legkeményebb diónak számított. Szó sem lehet arról, hogy négy évre megvonják az Angliában dolgozó EU-migránsoktól a szociális juttatásokat. Ha London bizonyítja, hogy nagy baj van, akkor részleges és fokozatos átmenetet lehet kérni, amiről azonban nem ők maguk döntenek, hanem az unió. Ezek a szabályok nemcsak a britekre vonatkoznának, hanem mindenkire.

A Tusk-javaslat megjelenése után a brit sajtó konzervatívabb fele felhördült, a látott reakciók azonban sok esetben taktikai elemeket tartalmaznak. Fontosabb azt észrevenni, hogy Boris Johnson, London távozó polgármestere, Cameron barátja, ámde lehetséges kihívója is a kompromisszum felé mozdult, pedig ő általában nem megy a szomszédba egy kis EU-gyalázásért.

A jobboldali brit sajtó és egyes vezető személyiségek azért is háborognak, mert ha elégedettnek tűnnek, akkor esetleg a kontinensen elbizonytalanodnak. Még nincs pont az ügy végén, még az összes tagországnak rá kell bólintania, és az EU-ellenes britek most úgy tesznek, mintha a (kelet-)európaiaknak lenne jó a kompromisszum. Valójában azért ezt-azt elcsippentenek.

Közgazdasági értelemben Cameron követelései arról szólnak, hogy az amúgy is olcsó keleti (és déli) munkaerőt szeretnék még olcsóbbá tenni. Ha másképp nem, hát úgy, hogy – ha az EU is indokoltnak látja – nem azonnal, hanem fokozatosan integrálják az EU-migránsokat a brit szociális rendszerbe.

Anélkül, hogy részletezné a tervezet, hogy ez hogy működne, a változtatás lehetővé tenné a szociális juttatások megszerzésének fokozatosságát (olyan időszakokban, amikor az EU-miniszterek tanácsa meghúzza a vészféket). Ez az elv nem ismeretlen az integrációban, és főleg nem az a munkaügyi kérdésekben.

Például az újonnan csatlakozott országok polgárainak hét évet kellett várniuk, míg minden régi tagország köteles megnyitni előttük munkaerőpiacát. A munkahelyi nyugdíjakról szóló 2014-es irányelv értelmében három évig várathatják a külföldi munkavállalót, mielőtt jogosulttá válik a munkahelyi nyugdíjkasszában felhalmozott megtakarításának későbbi lehívására (ez a három év persze előrelépés a korábbiakhoz képest). Sőt arra is volt példa, hogy egy országban felfüggesztették a szabad munkavállalást (románok esete Spanyolországban); bár ez még azelőtt történt, hogy a hétéves átmeneti időszak lejárt volna.

A részletekben itt-ott megbújik a kisördög, ezért sok tekintetben nem is átlátható, hogy mi lesz a következménye a döntésnek. Például, ha a hazautalt családi pótlék értékét csökkentik, akkor számítani lehet arra, hogy sokkal több gyereket visznek majd a lengyelek Angliába, és ott még több szolgáltatást vesznek majd igénybe, például ingyenes iskola formájában, ezt ugyanis nem lehet megvonni tőlük. Nem kizárt tehát, hogy a végén a britek többet költenek majd lengyel gyerekekre, mint ezt idáig tették.

Ez a megoldás (a helyi megélhetési költségekkel arányba hozni a családi pótlékot) régóta a titkos lapok egyikének számított, mivel csökkentené a britek (és más fogadó országok) szociális kiadásait, anélkül, hogy diszkriminatívnak lehetne őket tekinteni.

Ugyanakkor az EU-migránsok származási országai nem tehetnek úgy, mintha nem érné őket veszteség. Nagyon is éri, és nem először.

Cameron EU-reformja nem most kezdődött, hanem már a 2014–2020-as EU-költségvetés elfogadásánál, amikor – három másik országgal együtt kampányolva – elérte, hogy az EU forrásai ne bővüljenek, hanem csökkenjenek, és így a költségvetés az indokoltnál és elvárhatónál kisebb lett. Ennek az akciónak Magyarország és más alacsonyabb jövedelmű országok egyértelmű kárvallottjai, és már csak ezért sem szabad szemet hunyni olyan lépések fölött, amelyek nem kiegyenlítik a versenyfeltételeket, hanem lejtősebbé teszik a pályát.

A 2004-ben és azután csatlakozott országoknak kemény feltételeket kellett kielégíteniük a csatlakozás elnyeréséhez. Most pedig, az ilyen húzásoknál azt látjuk, hogy a gazdagabb országok egyes vezetői a többiek számára meglevő lehetőségeket újra meg újra kurtítani próbálják. Nemcsak keletiekről van egyébként szó; elsőként Portugália jelezte: nem magától értetődő, hogy a részükről rendben van az ügy.

Sejthető volt, hogy Cameron bármilyen eredménnyel is megy haza, az az otthoni EU-szkeptikusoknak, Brüsszel-fóbiásoknak nem lehet elég. Az is jól látszik, hogy bár sok-sok racionális érv sorolható fel Nagy-Britannia EU-tagsága mellett, az igazi szenvedélyek a másik oldalon vannak. Azt eddig is lehetett tudni, hogy Cameron az EU-tagság mellett kampányol majd.

A kérdés továbbra is az, hogy a szélesebb közvélemény, amelyre esetleg jobban hatnak az elmúlt négy évtized EU-ellenes hullámai, mint a következő négy hónap integrációpárti jelszavai, végül is merre mozdul a döntő pillanatban.


ANDOR LÁSZLÓ,
a szerző az Európai Unió volt Magyar biztosa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!