Hatvan esztendeje óriási hatást tett az óceánon túli közéletre egy politikai krimi, amelyből pár év múlva filmet is csináltak Marlon Brandóval (A csúnya amerikai). Főhőse, az amerikai diplomata arroganciájával és tudatlanságával, a helyi szokások iránti érzéketlenségével szinte egyengeti a délkelet-ázsiai kommunista előretörést. A megjelenésekor még szenátor John Kennedy pár társával egész oldalas hirdetést tett közzé a New York Timesban, hogy terjessze a könyv üzenetét: Amerika a saját kárára viselkedik elefántként a világpolitika porcelánboltjában.
Most nem egy fiktív ázsiai fővárosban, hanem a nagyon is valóságos amerikaiban töri a porcelánokat egy „csúnya amerikai”. Több földrészen is okozva rémületet, de a legnagyobbat Európában. Olyannyira, hogy kulcsembereit sürgősen oda kellett küldenie a partnerek lecsillapítására.
A jelek szerint nem igazán sikerült nekik e felemás Canossa-járás.
Mert mondhatott szép szavakat a müncheni biztonsági konferencián, majd a NATO és az európai unió brüsszeli székhelyén a washingtoni második ember, meg a védelmi főnök, elnöküktől persze nem határolódhattak el. Márpedig Trump egész felfogása homlokegyenest ütközik az atlanti partnerség alapelveivel. A NATO lényege mindig is az amerikai atomernyő volt Nyugat-Európa fölött, s alapokmányának nevezetes – automatikus háborúvállalást kimondó – 5. cikkelye nem az Egyesült Államok biztonságának garanciája, hanem szövetségeseié (noha ironikus módon még csak egyszer lépett érvénybe: a 9/11-es terrortámadás nyomán).
Trump NATO-alapító elődje, Truman elnök pedig Európa – szovjet terjeszkedéstől való – megvédésére szánta, s nem „védelmi pénz” beszedésére, amint az utódjának (a vele amúgy jóban lévő New York-i maffiavilág logikájára emlékeztető) okfejtéséből kitetszik. Márpedig amikor Pence hitet tett ugyan eme 5. cikkely mellett, idegesítően hangsúlyozta a kölcsönös tehervállalásra utaló 3.-at is, számon kérve az európaiaktól a nagyobb katonai kiadásokat. Ami óhatatlanul emlékeztet az atomgarancia árára, vagy ha úgy tetszik, a Moszkvától való újbóli félelem bérére. Holott a globális szuperhatalmat oktalanság egybevetni kisebb partnereivel, amelyek amúgy sem esélyesek önmagukban ellensúlyt képezni az atomarzenálra támaszkodó orosz nagyhatalommal. S éppen a két világháború tanította meg Amerikát „európai jelenléte” nélkülözhetetlenségére.
S ha a negyvenes évek végén a prágai dominódőlés (és a nyugat-berlini blokád) szülte meg a NATO-t, mert az akkori atlanti vezetők tanultak a Hitlernek éppen Csehszlovákiát eladó elődeik hibájából, vajon mi másra, mint a szudétanémet kisebbség náci „megvédésére” emlékeztetheti a történelmet ismerő nyugati vezetőket a kelet-ukrajnai forgatókönyv? S hogy a NATO-t indokoló három feladat ma is érvényes: útját állni Moszkva befolyásnövelésének, a (két világháborúhoz vezető) európai nacionalizmus újjáéledésének és segíteni a földrész egységtörekvéseit. Sajtónyelven ezt úgy mondták: az oroszokat kint tartani, az amerikaiakat benntartani és a németeket lent tartani. Ebből legfeljebb az utolsó már elavult, ámde Trump mintha az első kettőt vetné el. Márpedig a jelképes és valóságos atomgarancia abban a táskában van, amelyet ő utána cipel a szárnysegéd mindenhová.
Nem csoda, ha Pence nem is tudta igazán meggyőzni közönségét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!