És Európáért – tehetjük hozzá túlzás nélkül, hiszen sorsdöntően befolyásolja majd az unió és az euró jövőjét, hogy jövő vasárnap este pontban nyolckor Macron, avagy Le Pen képmásával tudatják a francia televíziók, melyikük nyerte az elnökválasztás második fordulóját. Nem csoda, mivel a szélsőjobb jelöltje elvetné a közös pénzt és fontolgatná a kilépést az integrációból; lévén országa annak egyik alapítója, ez az Európai Unió végét jelenthetné. Az EU túlélheti a brit távozást, a Brexitet, de összeroppanna a Frexit (French Exit) hatására. Miként Európa is megroppanna egy – a világháború óta először – fasisztoid politikus hatalomra kerülésétől. Mert kozmetikázhatta ugyan a fasiszta tételeket nyíltan pedzegető Le Pen papa (nála ügyesebb) lánya magát és pártját, némely elszólásai és náciszimpatizáns bizalmasai elárulják, hogy ebben a mesében Piroska a farkas…
Ahogyan árulkodóak lesznek a mostanság pusztán populistának becézett, de jól ismert eredetű retorikai fordulatai és kampánytámadásai is, amelyekkel – ez sem igazán újdonság a történelem ismerőinek – mindkét oldali szélsőségesek voksáért udvarol. Nem alaptalanul, hiszen együtt a balszél jelöltjével, Mélenchonnal 41 százalékra tudtak hatni az első fordulóban az unióellenes szólamaikkal. Le Pen a népszerűtlen (és a baloldalon csalódást okozó) Hollande elnök, valamint a Rothschildok bábjának próbálja beállítani Macront, elitistának és globalistának bélyegezve, mely jelzők oly sikeresen segítették tavaly a Brexit és Trump győzelmét.
S hogy éppen e páros jutott a második fordulóba, az jelzi a meglovagolható társadalmi elégedetlenség mértékét. Hogy miközben elvérzett mind a középbal, mind a középjobb jelöltje, Macron centrizmusa is azok egyfajta megtagadása, amit személyének és újdonságának varázsával ad el (egyfajta francia Obamaként).
Ha viszont nem akar francia Hillary Clinton lenni, akkor ő nem hagyhatja figyelmen kívül az óceánon túli tanulságot: nem veheti biztosra győzelmét, nagy felmérési fölénye ellenére sem, s nem becsülheti le a globalizáció veszteseinek elkeseredettségét. Sem arrogáns nem lehet, sem érzéketlen, ami a modernizáció bátor hirdetőjét kétségtelenül fenyegeti. Elsősorban a baloldali szavazók körében. Ha a bukott jobboldali Fillont francia Thatcherként emlegették, Macronra Tony Blair árnya vetül, s ahogyan Hillary alábecsülte Sanders meghökkentő népszerűségét, ő is megjárhatná a Mélenchon-táborral, amelynek zöme ugyan rá óhajt szavazni, de csupán Le Pen-ellenességből.
Macronnak, újsütetű pártjával, nem elegendőek az anti-Le Pen-érzelmek, mert mai nagy előnyét leginkább a választói közöny, a visszaeső részvételi hajlandóság morzsolhatja fel. Márpedig a közösségi médiában vészesen terjed a „sem Macron, sem Le Pen” meg a „május 7-e nélkülem” csalafinta érvelése, amely csak előbbinek árthat, hiszen a továbbjutást is már diadalának érző szélsőjobb aligha veszti kedvét. S stílszerűen déjà vu a (tavaly ősszel orosz besegítéssel is terjedő) szólam, hogy a neoliberalizmus legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, mint a fasizmus. Hirdetőinek eszébe sem jut, hogy egy neoliberális elnökség alatt a baloldalnak megmarad újbóli megerősödése esélye, ami még egy fasizmus light esetében sem lenne. S mivel Macront eddig csak a szavazók negyede támogatta, a váratlan (netán akár orosz ihletésű) fejlemények hatását sem szabad alábecsülni. Megnyugodni tehát csak akkor lehet, ha már látjuk arcmását a képernyőkön.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!