Sétálok a zalai nyaralófalu főutcáján és nézelődöm, mi mást is tehetnék. Semmit. Itt ugyanis semmi nincs. Se bolt, se vendéglő, se kultúrház, se könyvtár, se nyüzsgő főtér, sem kicsiny piac, semmi. Még ember sincsen. Egy büdös lélekkel nem találkoztam a húszperces út során.

Ház van. Rengeteg. Lakatlan ház, üres ház, félkész ház, roggyant ház beomlott ház, és eladó ház mindenekelőtt. És szinte valamennyi ház viszonylag új, tíz, tizenöt éves lehet az öregebbje is. És minden második házon ott a tábla: „Eladó, for sale, продаetcja.”
Jó néhány tetőről, mint valami gazdáját vesztett szegény kutyáról a póráz, úgy lóg, tekeredik alá a lenyisszantott villanyvezeték.
Az apartmantelepen, ahol lakom, a félezernyi lakrészből egy foglalt momentán: abban lakom én. Az egész településen lévő háromezernyi szálláshelynek a tizede kihasznált – a szállodákban mégiscsak lézeng pár kósza vendég. A fürdő nyitva van télen is, de hát errefelé minden faluban van egy fürdő, élmény, kaland, gyerek, családi, amit akarsz.
Szomorúan nézem a táblákat: ahány tábla, annyi bedőlt vállalkozás, füstbe ment terv, annyi adósság, gond, reménytelen jövő.
Benézek az egyetlen kis boltba is. Vevő egy van odabenn, egy egész doboz sört soppingolt, azt issza helyben, csöndesen szóval tartva a dologtalan boltos hölgyeket. A választék kicsit a hetvenes évek moszkvai, vagy a nyolcvanas évek kolozsvári élelmiszerboltjainak uborkásüveggel telirakott gondoláit juttatja észbe. No, persze, azért van minden, de mindenből egyféle és a legolcsóbb, ami így is kétszer olyan drága, mint két faluval odébb a marketben.
Utam végén kötelességtudóan benézek az egyetlen nyitva tartó egységbe is, köszönök hangosan. Körbe nézek, és magamban bólintva konstatálhatom megint: nincsenek csodák. Az odabenn lévő állapotokat, a berendezést, a kínálatot, a hangulatot és mindenekelőtt az emberi minőséget, talán ennyivel tudnám érzékeltetni: Kelet-Mongólia a kora középkorban pár nappal az atomtámadás után.
Nem olyan vidám ez az egész: a szegénység, a kilátástalanság süt, sugárzik, kiált mindenünnen.
És ez még nem is a legnyomorultabb része az országnak.
És az is eszembe ötlik: alig tíz kilométerre innen virágzik az ország leggazdagabb települése.
Kérek egy pohárka sört, bort még véletlenül sem mernék inni, látom az üvegeken, hogy itt olyan nincs. Gyanakodva méregetnek, aztán egy vékony, sebhelyes arcú fiú odalép hozzám:
– Nem érdekel egy ház? Négy szoba, összkomfort, kert, ötéves, nem lakott benne senki. Négymillióért eladó.
– Ne haragudj, de most nem aktuális… De ha már így szóba elegyedtünk – fölálltam, és bemutatkoztam illőn. – Itt mindenki csak elad? Itt senki se vesz?
– Dehogynem. A szomszéd faluban Balacsúnyban most vették meg a kastélyt, mind a kettőt. Meg az egész golfpályát. Meg erdőt, meg földeket, persze.
– Na… És kicsoda?
– Mit tudjam én, valami gyüttment nagyfejű… Valami Zsíros, vagy kicsoda…
– Zsíros? Csak tán nem Vaskos?
– De az! Vaskos! Úgy van, Vaskos, a kurva anyját…
Megnyugodtam kicsinyt. Jó érzés volt tapasztalnom, hogy aki a garast élire rakja, aki szorgosan iparkodik, aki meghúzza magát, ha kell, az a mégoly pusztító válság viharaival is képes dacolni.
Meghívtam új barátomat egy sörre és hazaballagtam.
Haza… Kicsit otthonom már e hely, valóban.
Tíz éve járok ide, vagy még régebben is. Tanúja voltam az ígéretes kezdeteknek, mikor színültig volt a ház nyaranta, alig lehetett lépni a rengeteg gyerektől, jöttek szegényebbek is, üdülési csekkel, mindenféle kártyával és kicsi pénzzel, hisz nem volt drága a hely soha. A ház gazdája teli volt ötletekkel, gyalogbotos tábort szervezett, koncertet, színielőadást, bor- és medvehagymatúrát.
Aztán egyszer csak beütött a krach.
És most itt ülök az étkezőben egy szál magam.
Félő, már nem sokáig.