Azért én féltem. Úrias fegyelem, arisztokratikus tartás és mégis minden vibrál. Már nem is idomítottság ez, inkább jólneveltség, mégis tartottam tőlük. Versenylovak, jól van, nem is akármilyen paripák, milliós tételek és milliós fogadások tárgyai, és ezt láthatóan tudják magukról, de azért harapnak. Vagy rúgnak persze, ha irányban vagyok.
A Lovi melletti istállófaluban álltunk, és néztük, ahogy fürdetik az előző futam nyertesét, és ahogy mellette harci díszbe öltöztetik No Feart, a hármas futam egyik esélyesét. Minden sejtje pulzált, izmai ütemesen feszültek és ernyedtek: gyönyörű látvány volt. De még a lovaknál is megkapóbbnak találtam, felemelő volt nézni, ahogy őket ott szerették: a rítusokat, a rendet. Az emeleti istálló-lakásokból néha kilesett valaki, hogy kik tátják már itt, ebben a zártnál is a zártabb világban, lófaluban a szájukat, és mit keresnek itt. Érzett rajtunk az idegen szag, a civilség, megint az Iskola jutott az eszembe, ahogy mindig, amikor kívülállónak érzem magam, de hamar ráfelejtettem a civilségemre, csak önfeledten csodáltam a lovasok generációit, nagyapát, fiát, unokákat, utóbbi mind lány volt, a fiatalok mind lányok voltak, a zsokék és gondozók egyaránt.
Másképpen beszéltek, mint a kívülállók, és csupa olyasmit mondtak, amihez szótár kellett volna, lovas– magyar. A hagyomány nem is hagyomány volt, hanem mindennapi rutin, káprázó volt az idill, a szomszédos istálló-lakás lakója feltett egy bogrács paprikást.
Olyan nagyon igaz, szabad és önazonos volt minden, hogy az hirtelen már fájt, rossz érzés lett, mert tudtam, hogy mindjárt el kell mennem innen, hamarosan bukok némi pénzt a második futamon, aztán meg még némit a harmadikon, és így tovább, de ott már semmi sem lesz szabad. És semmi sem azt jelenti, amit valójában, minden mögött van valami más, szándékok, indulatok, meg persze romlás. Mert minden férges belül.
Az étterem szomszédos asztalánál két futam között rendre a Népszabadságot szidták, meg azt a szót kiabálták sokan, hogy piaci alap, esetleg, hogy piacgazdaság, mondták fel a pártleckét, mások meg azt kiabálták, hogy Orbán rohadjon meg, ne a Népszabadság.
Aztán egyszer csak azt is mondta egy ember, hogy régen a Lovin a lovakról beszéltek meg a nőkről, legföljebb a hagymás szafaládéról, és akkor egy pillanatra el is hallgattak, hatalmasat dörrent a VIP-páholy foncsorozott üvege a csöndben, aztán onnan folytatták, ahol abbahagyták. Mert nem lehetett másról beszélni.
Mi sem tudtunk, pedig a barátom randira készült, mi meg újabb tétet kívántunk elveszíteni éppen, és mégiscsak a Népszabadságról, a Népszabadságról, a Népszabadságról lehetett beszélni, mert minden sejtünkben fájt és lüktetett a megalázottság, mintha minket is felszerszámoznának éppen.
Még soha nem éreztem ennyire Illyés gigászi versének az igazságát, hogy mindenütt ott lenne a zsarnokság, a csirkepörköltben, a nokedliben, a jéghideg sörben, a fogadási cetlin, sőt minden zsarnokságból van, és bármihez érünk, a zsarnokságot érintjük meg, és persze már mi magunk is azok vagyunk, ahogy ülünk itt és úgy teszünk, mintha. Mintha mi. Nem is tudom már.
A barátom mesélte, hogy az angol legénybúcsús turisták helyi fegyverhordozói, az úgynevezett idegenvezetők, akik végigasszisztálják, ahogy a tehetős lányok és fiúk teljes delíriumban eltöltenek itt három napot, amiből aztán semmire nem emlékeznek, szóval, hogy ezek újabban kihozzák a bulituristákat a Lovira. És a múltkorában olyan sokan voltak kint, és olyan jó volt már a kedvük, hogy futóversenyt rendeztek maguknak a külső, füves pályán.
Fehér nadrágok, passzé angolszövet kabátkák, bőrcipők, és egyszerre csak meglódult vagy ötven egészen részeg fiatal a füvön, tiporták, gáncsolták, lökték egymást. A magyar nyugdíjasok meg oldalról kiabáltak, szurkoltak és fogadtak, „ez az!”, üvöltötte a jobb sorsra érdemes öreg magyar, „csináljátok ki egymást!”. Az angolok meg röhögtek, hánytak és beletörték a szép zöld gyepet a vászonnadrágba, ami nagyjából négyhavi magyar nyugdíjba kerül, de ott egye meg a fene, még az angolok is csak egyszer élnek.
Kacagok a mai Budapesten, hogy mennyi arca van az abszurdnak, de aztán megkeseredik a nevetés a számban, valahogy olyan metaforikus az egész, a pályán kívülről, lecsúszott és/vagy elhibázott élettel kiabálni, és azt gondolni, hogy azok ott bent, a pályán állatok, azoknak most milyen rossz, és hogy mi nevethetünk rajtuk, nem az élet röhög mirajtunk, merthogy nekünk, önsorsrontó magyaroknak soha az életben nem sikerült még egyszer sem igazán szabadnak lennünk, se nekünk, de az apánknak vagy az ő apjának se, egy árva pillanatra, egy rohanás idejére, legalább annyira, amíg a külső pálya egyik fordulójától a másikig elér az ember.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
