A vitát nem szereti a magyarok Istene, valamiért olyanra faragta a lelkünk, hogy a mély igazságérzetet, a heves akaratot, a lelkes tenni akarást örökös gyanúval szemléljük. A nehéz döntések nálunk szükségszerűen kegyetlenek is, aki errefelé élvágóval metszi el a világot, azt kegyetlennek, ostobának, élettelennek gondoljuk.
A hallgatás, félrenézés kíméli a lelket, ezért tűnik finomabb, emberségesebb, sőt igazságosabb megoldásnak is.
Következetes, a hazáját, hivatását feltétel nélkül szertető embernek lenni nem egyszer borzalmas, sőt kegyetlen dolog. És mi, magyarok, ezt nem tudjuk se megtanulni, se fegyelmezetten, bosszúállás nélkül gyakorolni. Sarkosan élünk, egy gyönge fröccs után párás a tekintetünk – és van is rá ok, sajnos, elég –, de ha dönteni kell, nincs, aki szóljon. Pedig a génekben öröklődik a sértettség, szegény apám hajnalokig simogatta Erdély térképét, és mesélt kedves tájairól, soha nem járt Gyulán túl, de ismerte a Pártium, Szatmár, Erdély minden zugát, Tamási Áron olvasója volt, szót sem kellett szólnia, csak beléptem a konyhába, és a levegőben ott szaglott a fájdalom. Mégsem harcolt semmiért. Rendes tanítványa vagyok, sóhajtani is úgy tudok, ahogy egy meghurcolt magyarhoz illik, akivel mindig ostorral bánik a történelem… és mégis, hányszor néztem már félre. De akkor most, legyőzve a meghunyászkodás, idomulás lidércét, alázatos fegyelemmel suttogom ide: legyen már elég! Ennél jobban kell szeretni ezt a hazát.
Dönteni vaskos felelősség, hitelt nyerni még inkább, nem lehet azzal a lépcsőházi simulékonysággal megbocsátani mindent, amivel felénk szokás, ha a vétkes a szomszéd, egy ismerős, vagy a szomszéd ismerőse. Amit csinált, attól – úgy általában – persze felfordul a gyomrunk, de hát senki és semmi sincs úgy általában. Klárika gyerekéről van szó, és ha nem jut állásba, akkor kiteszik a bérelt lakásból, és most jön a baba, emlékszel a Klárikára, ő javasolt téged annak idején az üzemi tanácsba, nincsen tebenned hála, nincsen a te harangozó szívedben lelkiismeret? És persze, mindenkiben van.
Dolgozik a nép, él, ahogy tud, mert egyszerre dölyfös és meghunyászkodó, Spiró mondta a legutóbbi Népszabadság interjújában, olyan nép ez, mint a többi másik, se több, se kevesebb jó nincs benne; édes nép, olyan, mint bármelyik a Földön. Milyen egyszerű mondat, milyen jó lenne végre elhinni. Mert hát persze: szereti magát a magyar, és élni itt így lehet, efféle szeretet nélkül nem megy. De rend nélkül sem megy, és odafigyelés nélkül sem megy.
Tanítóképzős hallgató voltam, mikor először találkoztam a nehéz döntés felelősségével. Az egyik hallgatótársam megette a gyerekek buktáját a gyakorló iskolában. Nagydarab, alföldi fiú volt, elment kistanítónak, ellesni a fortélyokat, hogy lehet szólni egy hétéves szívhez, és mikor hozták a tízórait, megette a bukták nagyját. „Úgy szeretném, ha nem ettem volna meg a buktákat”, milyen gyönyörű sor, a nemzet – szerintem – legnagyobb költője írta, de ez a vállas fiatalember nem gondolta így.
Mi, a hallgatótársai, mikor visszaért a kollégiumba, megkérdeztük, miért csinálta? Éhes voltam, felelte, mit tehettem volna? A szívem már akkor is azt mondta, amit most, hogy nem szabadott volna hagyni, hogy továbbra is odajárjon. Ha nem értette meg, mit tett, akkor azonnali hatállyal ki kellett volna rúgni, mert nem lehet nem tudni róla, hogy nem lehet megenni a gyerekek buktáját. Ha ekkorát hibázunk, akkor legalább értsük meg, hogy mit tettünk, és hogy annak következményei vannak.
Mégis: akkoriban valahogy érteni véltem, hogy a tanárok megsajnálták. Megígértették vele, hogy jól fog tanulni, dicséretesen teljesít, és azt is – ezt minden vizsgán szigorúan számon kérték –, hogy soha nem fog tanítani. Buktás kolléga jól teljesített, viszonylag hamar rájött, hogy a portások néhány ezer forintért kiadják a tanszékek kulcsait, fegyelmezett hallgató volt, a titokban lemásolt beugródolgozatokat nem hibátlanra töltötte ki, és legalább a válaszokat bemagolta; ez is valami, nem vitt be puskát. Feledhetném az egészet, soha sem fájt más boldogsága, akkor miért zavarna egy kétségbeesett útkeresés? Buktás kolléga szívszaggatóan gyönge eszű hallgató volt, minden túlzás nélkül: félkegyelmű. És a gyöngéket szereti az Úr, ha beszélt, nem lehetett eldönteni, viccel-e. Ezért kellett volna kirúgni? Hogy nehéz legyen az élete? Hiszen megígérte: nem fog tanítani. Akkor miért ne lehettek volna emberségesek a tanárok, miért kellett volna utcára tenni?
Buktás kolléga nem tartotta a szavát. Papírja van róla, tanító, és akinek papírja van róla, az előbb-utóbb érzi is a tudást, hogy képes arra, amiről szakemberek azt állítják, képes rá. Buktás azóta gyereket nevel egy olyan alföldi városban, amelyik már Nobel-díjast is adott a nemzetnek. Olvasni, hazaszeretetre, becsületre tanítja a jövő magyarjait. Mikor átvette a diplomáját, keserű lett a szám íze, de még nem tudtam, hogy minden engedménynek, félrenézésnek, „ugyan már”-nak következménye van.
Négy év múlva legalább szólni mertem. Az előttem vizsgázó hallgató, jóra való, szerény legény volt, Juhász Gyulát húzta.
Kedves Juhász-versének – magyar szakon vagyunk, fejből kell idézni – Radnóti-verset választott. Szegeden. A József Attila Tudományegyetem alma materében, ott, ahol nem sokkal azelőtt ezzel a két géniusszal még össze lehetett futni a folyosón.
A tanár úr nem szólt, lehajtott fejjel tűrte a feleletet. Mikor a legény befejezte, nem mondta, hogy az opust Radnóti írta, és hogy egyetlen értelmes szava sem volt a feleletnek, nem mondott semmit, csak megkérdezte, hármas jó lesz-e. Imádom azt a tanárt, a legjobbak közül való. Mikor kiültem, valami elpattant bennem, nincs az a betyárbecsület, ami eddig ér föl. Miért nem rúgta ki?, kérdeztem. Kevés olyan megtört embert láttam még. Visszajön, mondta, és maga nem lesz itt. Ez mindig visszajön, és én fogok itt szenvedni. Akkor inkább takarodjon, évek óta itt kísért, húzzon el végre. Nagyon fájt, de megint igazat adtam.
A magyar nyelv, a magyartanárok, a magyar költészet, a magyar mondat nevében kellett volna tiltakozni. Mert nem, nem volt igazunk. Nem lehet megtörni. Aki ekkorát vét, nem lehet magyartanár. Amíg a vizsgarend engedi, jöjjön vissza, de mindannyiszor bukjon meg, ahányszor Radnótit idéz Juhász Gyula helyett. Aki olvasni is alig tud, és nem érti, milyen „mord kültelken”-ről zeng Nagy László, az ne kerüljön kamasz szív közelébe. Hiába kedves ember. Nem lehet megalkudni, nem lehet kivételt tenni, hogy olimpiai bajnok, meg csak kisdoktori, ugyan már, fiúk, nem kell neki semmire, csak megígérte a mamájának, hogy doktor lesz, hát tán nem érdemli meg az a rendes asszony. És különben is: hol számít ez? Lám, számít.
Nem lehet maszatolni, mocskos lesz tőle minden, elúszik a becsület, bedől, amiért tanultunk, dolgoztunk, oda a szakmánk, a szívünk, minden fölösleges lesz és imbecil. Nem lehet érdemtelen emberekkel vigyázni Magyarországot, akkor sem, ha bárgyú, jóravaló fajtából valók. Nincsen más felület, nincsen más lehetőség, ez a mi hazánk, mi tettük ilyenné, és nem csak a fejétől bűzlik, hanem úgy egészében büdös, olyan az első emberünk, mint mi magunk vagyunk, ez a kétségbeejtő hazug simlisség üt vissza újra és újra, vele együtt jutottunk ide, a végpontra, még ha egy pillanatra el is áll tőle a lélegzet: miként lehet az, hogy a haza első embere úgy tesz, mint aki nem érti, miért nem kellett volna megennie a buktákat?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
