Szürke hétköznap délelőtt a pesti belvárosban. A 8-as busz begördül a megállóba, a sofőr kinyitja az ajtókat. Felszáll Spiró György.
Történnek meghökkentőbb dolgok is a BKV járatain, mégis különös az élmény, ahogy a Kossuth-díjas irodalmár felbukkan a maga fizikai valójában, ugyanis akkor már napok óta Spiróval utazott a család, az ő univerzumában. Egymás kezéből kapkodtuk ki legújabb regényét, a Kőbékát. Felváltva olvastuk a feleségemmel, gyorsan és mindig tiszta kézzel, hogy vadonatújnak látsszon, amikor karácsonyra – szépen becsomagolva – megajándékozzuk vele édesanyámat. A lányom megörült a fa alatt: a másik nagypapa is pont ezt olvassa. Valóban kötelező olvasmány a Kőbéka – a Vasárnapi Hírek olvasói kaptak is ízelítőt belőle az óév vége felé. Maró szatíra, kegyetlen negatív utópia egy kilátástalan és élhetetlen világból, amelyben mégis élnek emberek. Antihőse, a szerencsétlen Kálmánka csetlik-botlik térben és időben, a közeljövőből 1945-be és vissza. A földgolyó legkülönfélébb pontjain bukkan fel Magyarországtól Amerikáig, mindenféle kalandokban van része, de közben fogalma sincs, mi történik vele és körülötte. Kálmánka alighanem távoli rokona a Sorstalanság Köves Gyurijának, aki szintén a legcsekélyebb csodálkozás nélkül veszi tudomásul Auschwitzot, de erről aztán végképp fogalma sem lehet. Olyan kor gyermeke, amikor nagyon nem divat írni-olvasni. Ahogy ilyenkor lenni szokott, sorra kerültek le a polcról Spiró korábbi könyvei. Sokadjára is jó volt belelapozni egyikbe-másikba, újraolvasni ismert mondatokat. Feltűnt, hogy egykori kedvencem, A Jégmadár felett kissé eljárt az idő. Ami az ezredfordulón sötét abszurditásával még megnevettetett, az ma már nem annyira vicces, inkább lehangoló, mert egyre kevésbé különböztethető meg hétköznapjaink valóságától.
Már az abszurditás sem a régi. Volt, amikor az ember hátulról kezdte olvasni a Magyar Narancsot, hogy önfeledten röhögjön a hét összegyűjtött hülyeségein. Most szívesebben menekülnék a mindenfelől záporozó ostobaság elől, de nem lehet.
Például: migránsoktól rettegnek Cegléden. Ez képtelenül hangzik, de minden bizonnyal igaz, sőt még némi észszerűség is van benne. Jobb félni, mint megijedni – pláne szembesülni a kínos valóval, hogy tudniillik nincs az a hibbant arab, bangladesi vagy hazara, aki pont oda, „az Alföld kapujába” vágyna. Hogy is mondta Orbán, amikor Őcsényben tört ki hisztéria néhány háborús menekült gyerek táboroztatása miatt? „Annyit hazudtak már a magyaroknak migránsügyben, hogy nem hiszik el.” Ez bizony igaz; legföljebb azzal egészíthetjük ki, hogy maga Orbán volt az, aki a legtöbbet hazudott a magyaroknak migránsügyben. Íme, az orwelli duplagondol a modern gyakorlatban. „A háború: béke. A szabadság: szolgaság. A tudatlanság: erő.”
Apropó, Orwell. Hódmezővásárhelyen alighogy bejelentette indulását az ellenzéki polgármesterjelölt, üstöllést térfigyelő kamerákat szereltek fel a háza elé. Végtére ebben sincs semmi különös, előbbutóbb mindenhová szerelnek, miért éppen a Bercsényi utcába ne, ahol Márki-Zay Péter lakik, és miért ne pont most? Londonban ma már félmilliónál is több van. Orwell egykori lakásánál, a Canonbury Square 27B közvetlen közelében állítólag 32 kamera figyel és rögzít minden mozgást.
Amikor a nyolcvanas évek végén, négy évtized késéssel végre a kezünkbe vehettük az 1984-et magyarul, borzongva gondoltuk: akár így is alakulhatott volna a világ sora… de jó, hogy megúsztuk! Ma viszont? Első kiadásának hetvenedik évfordulójához közeledve a világhírű regény hovatovább segédkönyvként használható napi tapasztalataink értelmezéséhez. Ha a villamoson olvassuk, és felpillantunk belőle, az óriásplakátokról sátáni Goldsteinként nevet a képünkbe Soros György.
Egyre kevésbé tudható, hol ér véget a realitás, hol kezdődik a szürreál a világban. Csak egy zseni lát tisztán ebben a káoszban. Például az amerikai elnök. Ha nem sikerül betiltatnia egy botránykönyvet, amelyikben azt írják róla, hogy labilis lelkületű, agyatlan, nárcisztikus barom, akkor frappánsan azt válaszolja, hogy valójában „igen stabil zseninek” kellene tartatni. Pedig mi, szegény ká-európaiak legalább arra az egyre büszkék lehettünk, hogy az abszurd a mi műfajunk, Gogoltól Kafkáig, Örkénytől Mrożekig, Ionescutól Krležáig.
Ez jár a fejemben, amikor Miroslav Krleža magyar fordítója és monográfusa, Spiró György megnyomja a leszállásjelzőt. Az Astoriánál pirosat kap a busz, ezt a pár másodpercet használom ki, hogy ismeretlenül gratuláljak neki a Kőbékához, azzal a szerény megjegyzéssel, hogy ijesztően realistára sikeredett. „Nincs túl élénk fantáziám”, mosolyodik el a szerző, azután leszáll, elindul a Múzeum körút felé, és elvegyül Abszurdisztán hétköznapi Kálmánkái között.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!